Amennyiben figyelmesen tanulmányozzuk a Szentírást, előbb utóbb felfigyelünk arra, hogy Húsvét döbbenete nem a feltámadás, hanem az üres sír!
Az apostolok félelemtől reszketve bezárkóznak az utolsó vacsora termébe. A lenézett asszonyok indulnak el a hét első napján, vasárnap Jézus sírjához. Nem azon tanakodnak útközben, hogy feltámadt-e Jézus, amint mondta, vagy nem, hanem azon, hogy ki görgeti majd el a nehéz követ.
A döbbenet azonban bekövetkezik. A nehéz kő el van görgetve, a sír őrzésével megbízott katonák sehol, és a sír üres. Megdöbbennek és megszeppennek. Aztán szembe jön velük a feltámadt Jézus, akit a kertésznek vélnek. Ebből egyértelmű, hogy teljesen valószínűtlen számukra a feltámadás ténye, egy pillanatig sem ugrik be nekik, hogy Jézus mit mondott a halála előtt. Sőt! Elkezdik kérlelni a kertésznek vélt Jézust, hogy mondja meg, hová tette, a testet.
Az asszonyok visszamennek az apostolokhoz. Miután az asszonyok szava a zsidóknál nem számított, így érthető, hogy a tanítványok, akik elfutottak Jézus elfogásakor, kételkednek. A döbbenet rajtuk is erőt vesz, és valószínűleg még jobban erősödött bennük a félelem. Hitről szó nincs. Még csak véletlenül sem jut eszükbe az, amit Jézus mondott nekik. Két tanítvány azonban mégis elindul. Péter, aki háromszor tagadta meg a Mestert, és János, aki vette a bátorságot, és ott állt Jézus keresztje alatt, akire Jézus az édesanyját, Máriát bízta. De őket is inkább a kíváncsiság hajtotta, és nem a HIT. Aztán az ő döbbenetük. A sír valóban üres, amint az asszonyok mondták. Még mindig semmi. Még mindig nem hisznek Jézus szavának, hogy harmadnapon feltámad a halottak közül. Haza mennek.
Az apostolok félelemtől reszketve bezárkóznak az utolsó vacsora termébe. A lenézett asszonyok indulnak el a hét első napján, vasárnap Jézus sírjához. Nem azon tanakodnak útközben, hogy feltámadt-e Jézus, amint mondta, vagy nem, hanem azon, hogy ki görgeti majd el a nehéz követ.
A döbbenet azonban bekövetkezik. A nehéz kő el van görgetve, a sír őrzésével megbízott katonák sehol, és a sír üres. Megdöbbennek és megszeppennek. Aztán szembe jön velük a feltámadt Jézus, akit a kertésznek vélnek. Ebből egyértelmű, hogy teljesen valószínűtlen számukra a feltámadás ténye, egy pillanatig sem ugrik be nekik, hogy Jézus mit mondott a halála előtt. Sőt! Elkezdik kérlelni a kertésznek vélt Jézust, hogy mondja meg, hová tette, a testet.
Az asszonyok visszamennek az apostolokhoz. Miután az asszonyok szava a zsidóknál nem számított, így érthető, hogy a tanítványok, akik elfutottak Jézus elfogásakor, kételkednek. A döbbenet rajtuk is erőt vesz, és valószínűleg még jobban erősödött bennük a félelem. Hitről szó nincs. Még csak véletlenül sem jut eszükbe az, amit Jézus mondott nekik. Két tanítvány azonban mégis elindul. Péter, aki háromszor tagadta meg a Mestert, és János, aki vette a bátorságot, és ott állt Jézus keresztje alatt, akire Jézus az édesanyját, Máriát bízta. De őket is inkább a kíváncsiság hajtotta, és nem a HIT. Aztán az ő döbbenetük. A sír valóban üres, amint az asszonyok mondták. Még mindig semmi. Még mindig nem hisznek Jézus szavának, hogy harmadnapon feltámad a halottak közül. Haza mennek.
Az újabb döbbenet. Jézus megjelenik nekik. Jézus döbbenete! Látja az apostolok hitetlenségét. Ott áll előttük, és még mindig nem hisznek. Enni kér. Bizonyítandó, hogy a szellemnek nincs teste, engedi, hogy megfogdossák. Ott vannak rajta a sebek. Mi kell még? Aztán oldódik a hangulat, és a jelenlévők lassan, lassan elhiszik, hogy Jézus, a feltámadt Jézus, áll előttük. A szavának nem hittek, személyes megtapasztalás kellett nekik. Mint Tamásnak is. Ő még az apostol társainak sem hitt. Világosan megmondja: csak akkor hiszi el a feltámadást, ha megfoghatja Jézus sebeit, oldalába helyezheti a kezét. Jézus türelmes. Megjelenik, és megengedi Tamásnak, hogy megfogja a sebeit, oldalába helyezze a kezét. Mekkora szeretet, mekkora türelem! „Én Uram és én Istenem” – mondja leborulva Tamás.
Az üres sír nem csak a kenetet vivő asszonyok és az apostolok döbbenete. A miénk is. Mert ezen múlik minden. Az elutasítás, vagy az elfogadás. Jézus azt mondta Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” (Jn 20,29) Jézus jelen időben beszél. A megdicsőült Jézus már túllépett az emberi dimenziókon, nála már nincs múlt és jövő. Isten örök jelenében van. Ebbe a jelenbe mi is benne vagyunk, akik fizikálisan ugyan nem láttuk, nem látjuk a feltámadt Jézust, de hiszünk az apostoloknak, az Újszövetségnek, a keresztény hagyománynak.
Az üres sír a mindenkor élő ember döbbenete. Melyik változatot fogadom el. A zsidót, amely azt mondja, hogy Jézus tanítványai ellopták a holttestet, vagy az apostoli tanúságtételt? Az elsővel kicsit baj van. Az őrök honnan tudták, hogy a tanítványok lopták el a testet. Azt kellett hazudniuk, hogy elaludtak. Amennyiben aludtak, akkor nem láthatták, hogy ki lopta el a testet. Ha pedig nem aludtak, akkor miért engedték. De tudjuk, az őrök őszintén elmondták, hogy mi történt. Egyébként sem valószínű, hogy a félelemtől reszkető tanítványok, akik még azt sem akarják elhinni, hogy üres a sír, vették volna a bátorságot, és elviszik Jézus testét. Nem is szólva arról, hogy a Jézushoz tartozó asszonyok akkor nem a sírhoz mennek, hanem oda, ahol a test van.
Az Evangéliumokat írók, köztük a két apostol is, őszintén leírja, hogy csak akkor hitték el Jézus feltámadását, amikor fizikálisan megjelent nekik. Akkor is eléggé csodálkozva és kételkedve.
Az üres sír döbbenete legalább így, húsvét táján gondolkoztasson el bennünket. Értelmünk számára nyilvánvaló, hogy ez a történet igaz, és ebből következően igen komoly következményekkel jár a számunkra. Az elutasítás az ebből adódó kegyelem elutasítása. Nem csak fizikális megtapasztalás van, hanem belső, lelki is. Aki számára nem jelent semmit az üres sír, vagy hazugságnak tartja, ezt a lelki megtapasztalást fojtja el. Aki hisz legalább a tanítványoknak, az apostolok szavának, az kapcsolódik ehhez a kegyelemhez, amely a belső, lelki megtapasztaláshoz vezet. Döbbenetes, de előbb vagy utóbb ez a lelki megtapasztalás fizikai alakot ölt egy – egy velünk megtörténő eseményben. Egy olyan szeretetáradat, egy örömteli állapot alakul ki életünkben, egy olyan belső kötődés, amely felülmúlja a világban meglévő gondjainkat, megpróbáltatásainkat. Ez a szeretet kapcsolat adja meg azt a bizonyosságot, hogy Jézus feltámadt, Jézus él, Jézus megváltott engem az örök pusztulástól. Annak örömét kapjuk, hogy a rövid földi pályafutásunk után nem süllyedünk el a semmibe, hanem szeretettel és örömmel teli örök élet vár ránk. Az az örök élet, amelyet Isten és Jézus az ember teremtésekor megtervezett, és amelyet a sátán igyekezett meggátolni. Az Isten ember iránti szeretete azonban győzedelmeskedett a halál fölött.
Üres a sír a hét első napján. Döbbenet. Milyen választ adunk rá? Így, legalább húsvét táján.
Az üres sír nem csak a kenetet vivő asszonyok és az apostolok döbbenete. A miénk is. Mert ezen múlik minden. Az elutasítás, vagy az elfogadás. Jézus azt mondta Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” (Jn 20,29) Jézus jelen időben beszél. A megdicsőült Jézus már túllépett az emberi dimenziókon, nála már nincs múlt és jövő. Isten örök jelenében van. Ebbe a jelenbe mi is benne vagyunk, akik fizikálisan ugyan nem láttuk, nem látjuk a feltámadt Jézust, de hiszünk az apostoloknak, az Újszövetségnek, a keresztény hagyománynak.
Az üres sír a mindenkor élő ember döbbenete. Melyik változatot fogadom el. A zsidót, amely azt mondja, hogy Jézus tanítványai ellopták a holttestet, vagy az apostoli tanúságtételt? Az elsővel kicsit baj van. Az őrök honnan tudták, hogy a tanítványok lopták el a testet. Azt kellett hazudniuk, hogy elaludtak. Amennyiben aludtak, akkor nem láthatták, hogy ki lopta el a testet. Ha pedig nem aludtak, akkor miért engedték. De tudjuk, az őrök őszintén elmondták, hogy mi történt. Egyébként sem valószínű, hogy a félelemtől reszkető tanítványok, akik még azt sem akarják elhinni, hogy üres a sír, vették volna a bátorságot, és elviszik Jézus testét. Nem is szólva arról, hogy a Jézushoz tartozó asszonyok akkor nem a sírhoz mennek, hanem oda, ahol a test van.
Az Evangéliumokat írók, köztük a két apostol is, őszintén leírja, hogy csak akkor hitték el Jézus feltámadását, amikor fizikálisan megjelent nekik. Akkor is eléggé csodálkozva és kételkedve.
Az üres sír döbbenete legalább így, húsvét táján gondolkoztasson el bennünket. Értelmünk számára nyilvánvaló, hogy ez a történet igaz, és ebből következően igen komoly következményekkel jár a számunkra. Az elutasítás az ebből adódó kegyelem elutasítása. Nem csak fizikális megtapasztalás van, hanem belső, lelki is. Aki számára nem jelent semmit az üres sír, vagy hazugságnak tartja, ezt a lelki megtapasztalást fojtja el. Aki hisz legalább a tanítványoknak, az apostolok szavának, az kapcsolódik ehhez a kegyelemhez, amely a belső, lelki megtapasztaláshoz vezet. Döbbenetes, de előbb vagy utóbb ez a lelki megtapasztalás fizikai alakot ölt egy – egy velünk megtörténő eseményben. Egy olyan szeretetáradat, egy örömteli állapot alakul ki életünkben, egy olyan belső kötődés, amely felülmúlja a világban meglévő gondjainkat, megpróbáltatásainkat. Ez a szeretet kapcsolat adja meg azt a bizonyosságot, hogy Jézus feltámadt, Jézus él, Jézus megváltott engem az örök pusztulástól. Annak örömét kapjuk, hogy a rövid földi pályafutásunk után nem süllyedünk el a semmibe, hanem szeretettel és örömmel teli örök élet vár ránk. Az az örök élet, amelyet Isten és Jézus az ember teremtésekor megtervezett, és amelyet a sátán igyekezett meggátolni. Az Isten ember iránti szeretete azonban győzedelmeskedett a halál fölött.
Üres a sír a hét első napján. Döbbenet. Milyen választ adunk rá? Így, legalább húsvét táján.
Maráczy Tibor
