Az apostolok félelemtől reszketve bezárkóznak az utolsó vacsora termébe. A lenézett asszonyok indulnak el a hét első napján, vasárnap Jézus sírjához. Nem azon tanakodnak útközben, hogy feltámadt-e Jézus, amint mondta, vagy nem, hanem azon, hogy ki görgeti majd el a nehéz követ.
A döbbenet azonban bekövetkezik. A nehéz kő el van görgetve, a sír őrzésével megbízott katonák sehol, és a sír üres. Megdöbbennek és megszeppennek. Aztán szembe jön velük a feltámadt Jézus, akit a kertésznek vélnek. Ebből egyértelmű, hogy teljesen valószínűtlen számukra a feltámadás ténye, egy pillanatig sem ugrik be nekik, hogy Jézus mit mondott a halála előtt. Sőt! Elkezdik kérlelni a kertésznek vélt Jézust, hogy mondja meg, hová tette, a testet.
Az asszonyok visszamennek az apostolokhoz. Miután az asszonyok szava a zsidóknál nem számított, így érthető, hogy a tanítványok, akik elfutottak Jézus elfogásakor, kételkednek. A döbbenet rajtuk is erőt vesz, és valószínűleg még jobban erősödött bennük a félelem. Hitről szó nincs. Még csak véletlenül sem jut eszükbe az, amit Jézus mondott nekik. Két tanítvány azonban mégis elindul. Péter, aki háromszor tagadta meg a Mestert, és János, aki vette a bátorságot, és ott állt Jézus keresztje alatt, akire Jézus az édesanyját, Máriát bízta. De őket is inkább a kíváncsiság hajtotta, és nem a HIT. Aztán az ő döbbenetük. A sír valóban üres, amint az asszonyok mondták. Még mindig semmi. Még mindig nem hisznek Jézus szavának, hogy harmadnapon feltámad a halottak közül. Haza mennek.