Harminc ezüstpénz. Ennyiért árulta el Júdás Jézust. Pontosabban, ennyiért adta a kezükre a főpapoknak. Sok, vagy kevés? Júdásnak elég volt. Azonban felmerül mindjárt egy kínzó kérdés. Miért? Csak a pénzért, vagy valami más oka is lehetett?
Júdás, a hagyomány szerint először Keresztelő János tanítványaihoz tartozott, és csak János hitvallása után csatlakozott a Jézust követőkhöz. Bekerült a Jézus által választott tizenkét apostol közé. Vagyis Jézus legközvetlenebb környezetébe, amint ma mondanánk, a belső mag egyik tagja lett. Végig kísérte Jézust a három év alatt. Egyike volt azoknak, akik látták csodáit, és így megtapasztalhatta Jézusnak nem csak az emberségét, hanem istenségét is. Nem hagy nyugodni a kérdés. Miért? Csak a pénzimádat vezette?
Aligha. Hiszen ismerte a zsidó vezetők szándékát, Jézus iránti gyűlöletüket, az általuk kiadott elfogatási parancsot. Amennyiben csak a pénzszerzés vezette volna tettét, akkor ennél sokkal többet is kérhetett volna. Biztosra mondhatjuk, hogy nem a kapzsiság vezérelte. Akkor nem törődött volna azzal, hogy elítélik Jézust és kivégzik. Akkor nem vitte volna vissza a harminc ezüstpénzt. Akkor nem mondta volna, hogy ”vétkeztem elárultam az igaz vért.” (Vö. Mt 27,4) Akkor miért? Mire számított? Arra semmiképpen nem, hogy pont a zsidó vezetők a pogány Pilátus kezére adják Jézust. Egy zsidó férfit a gyűlölt, megszálló rómaiaknak kiszolgáltatnak. Ez a legnagyobb hazaárulásnak számított. „Amikor Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és a véneknek.” (Vö. Mt 27,3) Természetesen biztosat nem tudhatunk, de az események összefüggéseit összerakva, talán némi magyarázatot kaphatunk. az árulására. Az Evangéliumokból egyértelműen kiderül, hogy Jézus az elöljárókat, az írástudókat, farizeusokat sokszor kemény szavakkal illette. Talán itt is érdemes keresni az indítékot. A vezetők feltétlen tiszteletében. Júdás azt tapasztalta, hogy ez a názáreti rabbi a nép előtt lejáratja az általa tisztelt papokat és írástudókat. Kritizálja őket, gúnyosan, beszél velük, sőt, kioktatja őket. Mire számíthatott Júdás? Talán arra, hogy a főtanács majd rendreutasítja Jézust, hosszabb - rövidebb időre börtönbe vetik, esetleg megostorozzák? Hiszen csak a kivégzés volt megtiltva a rómaiak által. Ezért hurcolták Pilátus elé, mert nekik senkit sem volt szabad megölniük. Ezért döbben meg Júdás, amikor elhangzik az ítélet. Ezért megy vissza, és szórja szét a pénzt a templomban. Mert rádöbben arra, hogy vérdíj volt, amit kapott! „Elárultam az igaz vért” – mondja a főpapoknak, akik egyből le is rázzák a felelősséget. Már itt, a legelső pillanatban, amikor elérték, amit szerettek volna. Ezt az izgága, őket sértegető názáreti senkit, ezt a földönfutó tanítót elintéztették a rómaiakkal.
Érdemes megvizsgálni a történéseket a farizeusok, írás tudok, a nép vénei szemszögéből is. Feltétlen tisztelet járt nekik, semmiféle kritika nem illethette őket. És akkor jön Jézus és erős feddéseket kapnak tőle. A hivatalt nem tiszteli bennük, és sokszor a nép előtt rámutat képmutatásukra, hazugságaikra. Lejáratja őket, tekintélyromboló! Ennek az embernek el kell pusztulnia, hiszen hiúságukban rendszeresen megsérti őket. És ami még rosszabb a számukra, Jézusnak igaza van, nem tudják megcáfolni. Többször kezdeményeznek ravasz vitát, tesznek fel kérdéseket, hogy törvényszegésen fogják. Nem sikerül. Ők is látják számos csodáját. Ezeket letagadni nem lehet, hiszen a széles nyilvánosság előtt történtek. Ráfogják, hogy a sátán segítségével tud csodákat tenni. És e hiú, vérig sértett vezetői réteg szövetkezik a gyűlölt római megszállást és hatalmat képviselő Pilátussal. De ez sem ment könnyen. Pilátus, mint római nem talál semmi olyan vétket, amely a Római Birodalom ekkor már eléggé kodifikált jogi normáit sértené. Huzakodik, cserét ajánl, aztán megfenyegetik, hogy bevádolják a császárnál. Pilátus szénája egyébként sem áll jól az uralkodónál, tisztába van azzal, hogy egy ilyen vád, amellyel megfenyegetik a zsidó vezetők, még az életébe is kerülhet. Ettől megijed, vizet hozat, mossa kezeit. Ő ártatlan ennek az igaznak a vérétől. És a felheccelt tömeg torka szakadtából üvölti, hogy vére rajta, és gyermekeiken. Mint ahogy a templomba szétszórt vérdíj is. A templom hamarosan megsemmisül, és még ma is csak a megmaradt romja, egy fala áll.
Érdemes még egy másik oldaláról is megvizsgálni az eseményeket. Júdás is tanúja Jézus csodáinak. Látja a meggyógyult betegeket, a feltámasztott embereket, megtapasztalja a kenyérszaporítás természetfelettiségét, a tenger hullámainak lecsendesítését, Péter apostol vízen járását. És mégis, valami miatt már csak az árulása után döbben rá arra, hogy elárulta az igaz vért!
Jézus azonban az utolsó pillanatig esélyt ad neki, a döntési szabadságát tiszteletben tartja. Bár tudja, hogy ki fogja elárulni. Beválasztja a legszűkebb tanítványai közé, apostol lesz. Az utolsó vacsorán az ő lábát is megmossa, sőt neki is megígéri, hogy a társaival együtt tizenkét trónon fognak ülni és ítélkezni fognak Izrael tizenkét törzse felett. Az utolsó pillanatig esélyt ad Júdásnak, hogy meggondolja magát, elálljon a tervétől. Mert Jézus ennyire szeret. Az árulásra készülő apostolának is megmossa a lábát, és dicsőséget ígér neki a mennyben. Csak amikor látja, hogy Júdás végleg eldöntötte magában, hogy kiszolgáltatja őt a főpapoknak, akkor engedi el. „Menj, és tedd, amit tenni akarsz.”
Júdás megbánta tettét. Csak ő Péterrel ellentétben nem bízott Jézus megbocsájtó szeretetében. Ő úgy gondolta, számára már nincsen visszaút, végleges következménye van a tettének. És ezzel a tudattal nem akart tovább élni.
És mi, milyenek vagyunk? Hányszor árultuk el Jézust, hányszor szolgáltattuk ki életünk során a pogányoknak? Hányszor, és mennyiért? Mi mennyire taksáljuk az árulásunk árát? Milyen kinevezés, karrier, másik ember Jézusnál nagyobb szeretete tántorított el tőle? Rádöbbentünk már, vagy ha nem, akkor mikor döbbenünk rá, hogy eláruljuk, sokszor naponta többször is az „Igaz vért.” Van e erőnk és bátorságunk visszavinni az árulásunk árát, szétszórni képletesen abba a templomba, amelynek vezetőit követtük Jézus helyett?
Így, nagycsütörtök éjjeléhez közeledve, nagypéntek hajnalán majd felrémlik e bennünk az a sok - sok csoda, ami az életünk során velünk történ? Felismerjük e bennük Isten és Jézus szeretetét és törődését? Felindul e szívünkben a bűnbánat, ami iskarioti Júdás szívében megvolt? Ellepi e szívünket a szégyen és a bánat? Szégyen, hogy mit műveltünk! Bánat, hogy megbántottuk a bennünket szerető Jézust! Nem késő, Jézus türelmes, és az utolsó pillanatig lehetőséget ad a megbánásra. Vigyük vissza a mi harminc ezüstünket, bánjuk meg vétkeinket, és szeretetében és irgalmában bízva boruljunk le előtte és kérjünk tőle bocsánatot. Most még nem késő, most kell megtennünk.
Maráczy Tibor
