A fenti címet a mostanában – is – a politikai csatározások célkeresztjébe
került Wass Alberttől kölcsönöztem. De most nem a költő, író NAT-ba emeléséről
szeretnék írni.
A cikk apropóját a Magyar Patrióták Közösségének Rajk László
Szakkollégium előtti, az intézmény néhány diákja által megzavart
sajtótájékoztatója adta. Magával a kezdeményezéssel, amit a közösség elindított,
teljes mértékben azonosulni tudok: harminc évvel a rendszerváltás után ideje felszámolni
a kommunista vagy az előző rendszerhez köthető közterületi elnevezéseket –
leegyszerűsítve: Le a kommunista utcanevekkel!
Értem a sajtótájékoztató helyszínválasztását is, az időpontot még inkább.
Egy Rajk Lászlóról elnevezett intézmény elé nyilvános sajtóeseményt szervezni február
25-én teljesen kézenfekvő dolog. Mert bár Rajkot a saját elvtársai küldték a
halálba, belügyminiszteri ténykedése során a bűnök garmadáját követte el, akár
tevőlegesen, akár hatalmi szóval utasítva alárendeltjeit. Persze ezek az akkori
kommunista törvényességnek megfeleltek, de azért relativizálni, kisebbíteni nem
szabad egyiket sem. Az más kérdés, hogy egy szakkollégium viselheti-e a nevét. Meggyőződésem,
hogy az idén 50 esztendős intézmény szellemiségét tekintve messze áll a
névadótól, annak eldöntése pedig, hogy megtartják-e az elnevezést – lévén szabad
országban élünk – a vezetők és a diákok szuverén joga, abba beleszólása még a
mindenkori hatalomnak sincs. Nem tartanak kommunista felvonulásokat, nem
lengetnek vörös zászlót, ésatöbbi.
Ugyanez a véleményem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kapcsán is. Ma az
átnevezést leghangosabban propagálók között található a bámulatos karriert
befutott Németh Szilárd államtitkár úr, aki 1987-88-ban a könyvtár csepeli
fiókjának volt munkatársa, egyébként végzett pedagógus. Sajnos a megnyilatkozásaiból,
különösen azok stílusából ez az intellektuális háttér aligha kikövetkeztethető,
de ez csak egy zárójeles megjegyzés. Akkor nyilván nem zavarta, hogy a könyvtár
kinek a nevét viseli. Vagy ha mégis, biztos minden nap csukott szemmel ment be
az ajtón, nehogy el kelljen olvasnia a feliratot az épület falán. Szabó
Ervinnek elévülhetetlen érdemei vannak a hazai könyvtárügy és szociológia
szervezése terén, társadalomtudósi életműve megkerülhetetlen, emlékezésre méltó
függetlenül attól, hogy Szabó milyen szerepet töltött be egyébként a korabeli
szocialista mozgalmakban. Ha a XX. századi költők és írók életművének
értékelésénél figyelmen kívül hagyjuk politikai és egyéb irányultságukat, szimpátiáikat,
egy társadalomtudós esetében sem alkothatunk értékítéletet az alapján, hogy mennyire
állunk közel az általa követett eszmékhez. Adyt és József Attilát sem ítéljük
el azért, mert a kommunista hatalom az ő verseiket használta fel a vágyott szocialista embertípus világnézeti kinevelésére.
Ugyanígy nem ítélem el egyébként Wass Albertet sem, amiért a jelenlegi
hatalom az ő köpenyébe bújva kíván úgynevezett nemzeti szellemiségű
irodalomtanítást megvalósítani, miközben például a jóval nagyobb kvalitású Tamási
Áront kihagyja a kánonból. Megint csak zárójel.
A Patrióták kezdeményezése, ahogy azt már jeleztem, számomra szimpatikus.
A meghirdetés után már özönlöttek a problémásnak ítélt közterület-elnevezések.
Ebből is látszik: Magyarország, bármennyire változzon is a világ, a házmesterek
országa maradt. Ennyi rosszindulat ugyanis, amennyi a szervezet által
létrehozott felületen bejelentések formájában tapasztalható, legfeljebb egy
nagyobb Facebook-csoportban érhető tetten – bár egyre több ilyen esetet látok
én is a különböző csoportokban, sajnos. A lelkes feljelentők olyan
elnevezéseket kifogásolnak, mint a Mártírok útja, Béke utca, Sarló utca, Csillag
utca és egyebek. A sor hosszan folytatható. Kérdezem én: mi a probléma ezekkel
a nevekkel? Mert értem, hogy még az előző rendszer idején keletkeztek, de a mai
demokráciában ezek mindenféle ideológiai felhang nélkül használhatók. Ugyebár a
Szegfű utcával sincs baj, dacára annak, hogy az MSZP logójában ott van a
növény.
Szűkebb hazámban, a Fejér megyei Csákváron volt nemrég egy érdekes eset. A
megyei kormányhivatal – harminc évvel a rendszerváltás után – felhívta az
önkormányzat figyelmét arra, hogy a városban található Kisdobos utca és Úttörő
tér nevét ildomos lenne megváltoztatni. Az önkormányzat az MTA 2012-es állásfoglalását
vette figyelembe, ami szerint a két név nem a tiltott, csupán a nem javasolt
elnevezések listáján szerepel. A kormányhivatal egy újabb felhívásban a
jogszabálysértés megszüntetésére szólította fel a település vezetését, amely a
helyzet megoldása érdekében elnevezési javaslatokat terjesztett a lakosság elé.
Lakossági fórumot is tartottak, ahol a megjelentek kinyilvánították: nem
szeretnék, ha az átnevezésekre sor kerülne. A Kisdobos utcát ugyanis az egyik
ottlakó fiáról, a kis Dobosról nevezték el, és az Úttörő térrel sincs semmi
baj, ha Magyarországon ma is legálisan működik a Magyar Úttörők Szövetsége.
Azért a megjelentek választottak két új nevet, ha a felsőbb szerv mindenképpen
át akarja verni a városon a változtatást: Dobos utca és Floriana tér, utóbbi az
egykor itt elterült római település neve volt.
És ha már úttörők. A munkásőrség ma újra működik, igaz, már csak
nosztalgiázó öregurak klubjaként. A jelentősége körülbelül ennyi. Nem kell
attól tartania senkinek, hogy a Kádár-rendszer fegyveres testülete valaha
feléled hamvaiból, és a mindenkori hatalom szolgálatába állítja magát.
Ugyanígy fogatlan oroszlánok
a rendszerváltás környékén demokratává átvedlett egykori elvtársak, jó káderek
is. Nem érdemes velük foglalkozni. Persze azért a mai politikai potentátok
pártállami múltjával nem árt tisztában lenni. Mert legyenek
akármekkora konzervatívok, keresztények, zöldek, liberálisok vagy bármilyen más
jelzővel ellátott pártok, politikai csoportosulások tagjai, amíg ez a generáció
él, és aktívan részt vesz a hazai belpolitikában, aligha gondolkodhatunk igazi
demokráciában.
Ahogy mondani
szokták, akkor lesz itt igazi demokrácia, ha az utolsó ember is elmegy, aki még
a múlt rendszerben szocializálódott. Tetszik vagy nem, ez tény, és a tények,
mint tudjuk, makacs dolgok. A pártállami múltat pedig felesleges tagadni. A
múltat végképp eltörölni nem kell, de nem is lehet.
Váczi Márk