Maráczy Tibor: Kapcsolatfelvétel

A Cum Deo előző számában megemlítettem, hogy Zag Gábor önkormányzati képviselővel nem sikerült érintkezésbe lépni. Neve azért került elő ismét, mert egy jelentős úthibára hívtam fel a figyelmét, amely kapcsán, egy felújítási javaslatot is tettünk. Miután név szerint említettem, ezért a Cum Deo hivatalos lapunkat neki is elküldtem. Szinte azonnal visszajelzést kaptam, amelyben Zag képviselő a sajnálkozását fejezte ki, hogy a bemutatkozó levelünk nem jutott el hozzá, ezért nem volt tudomása a kapcsolat felvételi szándékunkról, illetve a megfogalmazott javaslatunkról. Ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy az írásomban említett úthibát jelzi az illetékes szervnek, kérve annak minél előbbi javítását. Ez a beszélgetésünk után három nappal megtörtént, a közvetlen balesetveszély el lett hárítva. Továbbá megbeszéltünk egy személyes találkozót is, amely során szeretném a helyszínen felhívni a figyelmét azokra a problémákra, amelyek közvetlen környezetünkben megtalálhatóak.

Váczi Márk: Október 21. Boldog IV. Károly ünnepe

 

IV. Károly magyar király, Bourbon-Pármai Zita királyné és Ottó trónörökös

A Katolikus Egyház október 21-én ünnepli Boldog IV. Károly emléknapját. 1911-ben ezen a napon fogadott egymásnak örök hűséget az ifjú főherceg és Bourbon-Pármai Zita hercegnő. Ma Hazánk utolsó apostoli királyára emlékezünk.

Habsburg-Lotaringiai Károly Ferenc József 1887. augusztus 17. született az ausztriai Persenbeugban Ottó Ferenc főherceg és Wettin Mária Jozefa szász királyi hercegnő gyermekeként. Apja Ferenc Ferdinánd trónörökös öccse, Károly Lajos főherceg, az uralkodó Ferenc József fivérének fia volt. Ez a származás már születésétől meghatározta Károly életének alakulását. Anyja mélyen vallásos volt, rendkívül fontosnak tartotta, hogy távol tartsa fiát kicsapongó életet élő apjától. A dinasztia hagyományoktól eltérően az ifjú főherceg nem magánúton, hanem a bécsi bencés gimnáziumban folytatta középiskolai tanulmányait, ráadásul érettségizni is nyilvános vizsgán szeretett volna 1905-ben, azonban ezt Ferenc József tiltása megakadályozta. A császár méltatlannak érezte, hogy a Habsburg család tagja nyilvános versenyhelyzetben adjon számot tudásáról. Ennek hatására Károly, bár 1906-tól Prágában állam- és jogtudományt tanult, magánúton tett szert a szükséges ismeretekre. Apja 1906-ban bekövetkezett halála kapcsán kapott jelentősebb figyelmet, mivel ekkor előrébb lépett a trónöröklés rangsorában. Rudolf főherceg 1889-ben öngyilkos lett, Ferenc Ferdinándnak pedig rangon aluli házassága elismerése fejében le kellett mondani gyermekei trónigényéről, így unokaöccse igen előkelő helyet foglalt el a trónörökösök listáján.

1911-ben került sor a Habsburg dinasztia utolsó nagy esküvőjére, amikor Károly feleségül vette Zita Bourbon-pármai hercegnőt, akitől nyolc gyermeke született. A legidősebb a 2011-ben elhunyt Ottó volt. A főhercegi pár példás családi életet élt, és békében telhettek volna napjaik, ha nem következik be az, amitől mindenki évek óta tartott – és amit az osztrák külpolitika kiváló ürügyként használ fel egy háború kirobbantására: az 1914. június 28-i szarajevói merénylet, Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia meggyilkolása. A trónörökös halálával Károly lépett az idős uralkodó, a magyarok Ferencjóskája örökébe, aki 86 esztendős korában, 1916. november 21-én, 68 évnyi kormányzás után elhunyt. Az új császár már december 2-án napiparancsban tudatta a birodalom népeivel, hogy személyesen veszi át az osztrák-magyar hadsereg szárazföldi és tengeri erőinek főparancsnokságát. Ezzel együtt megkapta a tábornagyi rangot, a korábbi főparancsnok, Habsburg-Tescheni Frigyes főherceg kénytelen volt lemondani tisztségéről és visszavonulni.

Az ifjú uralkodó I. Károly néven lett az Osztrák Császárság császár, IV. Károly néven Magyarország királya. Koronázására 1916. december 30-án Budapesten, a Mátyás-templomban került sor, ahol – a koronázások történetében először – a magyar himnuszt énekelték az osztrák helyett. Hitvesét, Zitát magyar királynévá koronázták. Hogy a fentieken kívül milyen címeket viselt még, azt jól mutatja az alábbi felsorolás: „I. Károly Isten kegyelméből Ausztriai császár, Magyarország e néven IV., Apostoli Királya, Cseh, Dalmát, Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morvai őrgróf, Fel- és Al-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza, Guastalla, Osviecim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Göre és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- és Al-Luzsica s Isztria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja, Trieszt, Kattaro és a Szláv őrgrófság ura”.

Az egyre kilátástalanabbá váló háborús küzdelem mellett Károlynak egy társadalmilag, politikailag és katonailag instabil birodalmat kellett vezetnie. Már 1917 tavaszától a háborúból való kiválásra, különbékére törekedett. A minisztertanács a Monarchia egységének megtartását, azaz a területi integritást és a szerb uralkodóház leváltását jelölte meg elérendő minimumként. Az antantnak viszont nem volt érdeke a különbéke megkötése, mivel ez felborította volna a háború utáni időszakra már kidolgozott terveket, főként az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolását, területeinek felosztását. A császár és király feleségének fivére, Sixtus herceg révén titokban kapcsolatba lépett Georges Clemenceau francia miniszterelnökkel, és beleegyezett Elzász és Lotaringia Németországtól Franciaországhoz való visszakerülésébe.

1918 elején a hadiszerencse megfordult. Oroszország összeroskadt, az olasz fronton pedig a Monarchia csapatai sikereket értek el. Ekkor Franciaország felajánlotta a különbéke lehetőségét, ám a birodalmi külügyminiszter, Czernin gróf nyilvánosságra hozta Clemenceau erre vonatkozó levelét. A francia miniszterelnök ekkor határozta el, hogy bosszút áll a Monarchián. Ráadásul II. Vilmos német császár is feldühödött, amikor tudomására jutottak a béketapogatózások. Minden lehetőség megszűnt a háborúból való kilépésre. A helyzetet csak súlyosbította, hogy Czernin egy magánbeszélgetésen lemondásra szólította fel a császárt, aki Zita császárné visszaemlékezése szerint az eset után szívrohamot kapott, és csak az ő győzködésére nem írta alá a lemondó nyilatkozatot. Végül a külügyminisztert menesztette pozíciójából. Később derült csak ki, hogy a gróf összejátszott a németekkel.

A magyarországi viszonyok sem voltak kedvezőek az uralkodóra nézve. Magyar királyként tett első intézkedése gróf Tisza István lemondatása volt. Az összeomlás küszöbén a választójog kiszélesítésével és a nemzetiségeknek adott engedményekkel próbálta egyben tartani a monarchiát, de törekvése nem járt sikerrel. 1918 októberében bejelentette, hogy a birodalmat föderatív alapon, egyenrangú szövetségi államok rendszerévé kívánja átalakítani, a magyar kormány azonban határozottan a terv ellen lépett fel, így kénytelen volt kinyilvánítani, hogy az átalakítás a Szent Korona országait nem fogja érinteni. Ráadásul a nemzetiségek többsége az antant támogatását maga mögött tudva ekkor már ki akart szakadni a birodalomból, a törekvés tehát elkésett.

Az október 31-i őszirózsás forradalom alatt Károlyi Mihály kormányát még ő – pontosabban megbízottként József főherceg – nevezte ki. Végül arra kényszerült, hogy november 11-én Ausztriában, majd 13-án eckartsaui nyilatkozatában Magyarországon gyakorolt uralkodói jogairól is lemondjon. A magyar államügyekről a következőképpen rendelkezett: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja. Kelt: Eckartsau ezerkilencszáz tizennyolc, november hó tizenharmadikán. Károly”.Miután november 12-én Ausztriában, 14-én Csehszlovákiában, 16-án pedig Magyarországon is kikiáltották a köztársaságot, családjával Svájcba költözött.

A háború végeztével Magyarországon a hadiállapot nem szűnt meg. A hazai viszonyok rendeződése a Tanácsköztársaság bukása után kezdődhetett el. Az 1920. évi I. törvénycikk kihirdetésével az ország államformája ismét királyság lett, a törvény értelmében a főhatalmat ideiglenese a mindenkori kormányzó gyakorolta. Ez az ideiglenes jelleg végigkísérte a Horthy-korszak negyedszázadát. A királyság intézményét végül az 1946. évi I. törvény törölte el, amely február 1-jén lépett hatályba. Az 1949. augusztus 18-án elfogadott alkotmány ezt az állapotot rögzítette.

A Horthy Miklós kormányzóságát jogilag megalapozó 1920-as törvény államformára és az imént hangsúlyozott ideiglenességre vonatkozó kitételt Károly kedvező lehetőségnek tekintette, ezért 1921. március 27. és április 5. között visszatért Magyarországra, követelve Horthytól: adja át a hatalmat. A kormányzó ekkor még le tudta beszélni erről a környező államok katonai beavatkozásának veszélyére és a belpolitikai helyzetre hivatkozva. A király Szombathelyre vonult vissza, ahonnan ezúttal levélben szólította fel Horthyt a hatalomátadásra. Ehhez a királyhűs arisztokraták és az ott állomásozó katonaság támogatása nem bizonyult elegendőnek, a levélre elutasító válasz érkezett. Mivel Károly ekkor még nem akart erőszakhoz folyamodni, tudomásul vette a történteket, és antant katonák kíséretében visszatért Svájcba.

Másodszor október 20-án tért vissza az országba, ezúttal Cirák-Dénesfán landolt repülőgépével. Ellenkormányt alakított, és vasúton Budapestre indult Ostenburg-Moravek Gyula Sopronban állomásozó csendőr csapataival. Október 23-án Budaörsnél ütköztek meg egymással a királyhű és a kormányzópárti csapatok – utóbbiak jórészt egyetemi zászlóaljakból álltak. A kormánycsapatok körülzárták a királyi katonákat, akik megadták így magukat. A királyt több őt támogató politikussal együtt a tatai Esterházy-kastélyba, majd Tihanyba szállították. A családot végül a Cardiff könnyűcirkálón a Portugáliához tartozó Madeira szigetére, Funchalba vitték. Károly itt hunyt el spanyolnáthában 1922. április 1-jén, mindössze 34 esztendősen felesége, gyermekei és udvari papja, dr. Zsámboky Pál körében. A trónörökös legidősebb fia, Ottó lett, aki azonban sohasem került trónra. Ausztriai trónigényéről 1961-ben lemondott, a magyarországiról viszont nem, mivel azt a kommunisták nem kérték tőle.

Habsburg-Lotaringiai Károly a dinasztia több tagjához hasonlóan mélyen vallásos volt. Tanulmányai alatt nagy hatással volt rá a lelki életéért felelős domonkos atya és szintén hívő katonai nevelője, gróf Georg Wallis, akinek felesége Pálffy Zsófia később megszervezte a boldoggá avatását előkészítő úgynevezett Gebetsligát, imaszövetséget. A főherceg feleségében, Zitában méltó társra lelt. Házasságuk előtt a menyasszony személyesen ment Rómába, hogy frigyükre X. Piusz pápa áldását kérje. Gyermekeiket ugyancsak vallásosan nevelték.

Uralkodóként jelentős érdemeket szerzett háborúellenes politikájával. Halálos ágyán is buzgón imádkozott, utolsó sóhajában is a Szent Családhoz fohászkodott. II. János Pál pápa 2004 október 3-án a Szent Péter téren boldoggá avatta. Az ehhez szükséges egyik csoda Brazíliához kötődik. Egy ott szolgáló lengyel apáca kérte közbenjárását, amikor egyik lábát súlyos betegség támadta meg, és ezért amputálni kellett volna. A nővér másnapra teljesen meggyógyult.

Boldog IV. Károly emléknapjaként a Szentatya nem halála, hanem Zitával való házasságkötése napját, október 21-ét jelölte meg, ezzel is felhívva a figyelmet példás házaséletére és hangsúlyozva, hogy a szentté válás egyik útja a házasság. Szentté avatási eljárását megkezdték. 2013. április 1-jén szentelték meg hermáját a budapesti Szent István bazilikában. Monte faluban, Madeira szigetén és Innsbruckban szobrot állítottak a tiszteletére. Magyarországon több alkotás is kötődik a személyéhez. Nagybecskereken avatták fel 1917-ben mellszobrát, az első őt ábrázoló szobrot, vélhetően egy laktanya vagy egy kórház udvarán a császári és királyi 12. gyalogezred „lábbadozó” osztaga jóvoltából. Alkotója Zombori Erebits Gyula volt. A szobor további, a trianoni döntés utáni sorsa ismeretlen. Tihanyban, az Óhegy déli lejtőjén található a IV. Károly kálvária, amelyet 1926-ban közadakozásból állítottak fel. Tanácsi határozattal 1960-ban lebontották, de 1992-2013 között a tihanyiak a stációkkal együtt újjáépítették, sőt, egy kis kápolnát is felépítettek a tetején. Baján, az utolsó visszatérési kísérlet emlékére 1991-ben emeltek emlékművet a Duna-híd tövében, mivel itt szállt fel arra a hajóra, amivel végleg elhagyta az országot. Budapesten, a VII. kerületi Városháza parkban 2016-ban avatták fel a király bronz mellszobrát, amely Juha Richárd Attila munkája.

IV. Károly tisztelete nemcsak egyházi körökben terjedt el, de a legitimista, azaz a Habsburgok trónra való visszatérését támogató királypárti értelmiségiek között is.

 Váczi Márk 

Maráczy Tibor: A múltat eltörölni

Forrás: Internet

Nagy visszhangja volt annak, hogy a jelenlegi városvezetés át akarja helyezni a Király utcában látható Weöres Sándor szobrot. Az első helyszínnek egy kocsma előtti helyet néztek ki, olyant, ahol az ott élőkön kívül senki nem fogja látni. Méltatlan gondolat, a városunkban tíz évig alkotó ember emlékével szemben pedig sértő.

Már a kompozíció elkészítésének megrendelése is vihart kavart - politikai alapon -, mert magyarázat nem igen volt arra, ami már ekkor elkezdődött. Az avatáson történt botrány pedig jól kifejezte annak az embernek a jellemét, aki nem tisztelve a másik művész munkáját, liszttel szórta be. Egyébként a pécsi szobrásztól nem áll messze az ilyen akció, egy alkalommal a saját munkáját valamilyen tiltakozásul festékkel öntötte le. Ami a művészi ízlést illeti, sok féle lehet, magam részéről szeretem, ha egy műalkotást nem a címe alapján kell felismernem.. Ebből kikövetkeztethető, hogy a kövek kivágása, csiszolása, egymásra rakása számomra nem jön be. Különösen olyan nem, amelyet egy ügyes kezű kőfaragó legalább hasonló színvonalon képes elkészíteni, mint az alkotó művész. E bevezetésből kiderül, hogy nekem az adott alkotás tetszik. Ugyan úgy, amint Keszthely sétáló utcájában látható, Festetics Györgyöt ábrázoló alkotás is.

A kompozíció azóta is ott áll a sétáló utca elején. A turisták fényképezkednek a szoborral, látszik, hogy az alkotásnak sikere van. Eddig minden rendben volt.

Váczi Márk: Elvásott-e a veres csillag?

A fenti címet a mostanában – is – a politikai csatározások célkeresztjébe került Wass Alberttől kölcsönöztem. De most nem a költő, író NAT-ba emeléséről szeretnék írni.

A cikk apropóját a Magyar Patrióták Közösségének Rajk László Szakkollégium előtti, az intézmény néhány diákja által megzavart sajtótájékoztatója adta. Magával a kezdeményezéssel, amit a közösség elindított, teljes mértékben azonosulni tudok: harminc évvel a rendszerváltás után ideje felszámolni a kommunista vagy az előző rendszerhez köthető közterületi elnevezéseket – leegyszerűsítve: Le a kommunista utcanevekkel!

Értem a sajtótájékoztató helyszínválasztását is, az időpontot még inkább. Egy Rajk Lászlóról elnevezett intézmény elé nyilvános sajtóeseményt szervezni február 25-én teljesen kézenfekvő dolog. Mert bár Rajkot a saját elvtársai küldték a halálba, belügyminiszteri ténykedése során a bűnök garmadáját követte el, akár tevőlegesen, akár hatalmi szóval utasítva alárendeltjeit. Persze ezek az akkori kommunista törvényességnek megfeleltek, de azért relativizálni, kisebbíteni nem szabad egyiket sem. Az más kérdés, hogy egy szakkollégium viselheti-e a nevét. Meggyőződésem, hogy az idén 50 esztendős intézmény szellemiségét tekintve messze áll a névadótól, annak eldöntése pedig, hogy megtartják-e az elnevezést – lévén szabad országban élünk – a vezetők és a diákok szuverén joga, abba beleszólása még a mindenkori hatalomnak sincs. Nem tartanak kommunista felvonulásokat, nem lengetnek vörös zászlót, ésatöbbi.

Ugyanez a véleményem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kapcsán is. Ma az átnevezést leghangosabban propagálók között található a bámulatos karriert befutott Németh Szilárd államtitkár úr, aki 1987-88-ban a könyvtár csepeli fiókjának volt munkatársa, egyébként végzett pedagógus. Sajnos a megnyilatkozásaiból, különösen azok stílusából ez az intellektuális háttér aligha kikövetkeztethető, de ez csak egy zárójeles megjegyzés. Akkor nyilván nem zavarta, hogy a könyvtár kinek a nevét viseli. Vagy ha mégis, biztos minden nap csukott szemmel ment be az ajtón, nehogy el kelljen olvasnia a feliratot az épület falán. Szabó Ervinnek elévülhetetlen érdemei vannak a hazai könyvtárügy és szociológia szervezése terén, társadalomtudósi életműve megkerülhetetlen, emlékezésre méltó függetlenül attól, hogy Szabó milyen szerepet töltött be egyébként a korabeli szocialista mozgalmakban. Ha a XX. századi költők és írók életművének értékelésénél figyelmen kívül hagyjuk politikai és egyéb irányultságukat, szimpátiáikat, egy társadalomtudós esetében sem alkothatunk értékítéletet az alapján, hogy mennyire állunk közel az általa követett eszmékhez. Adyt és József Attilát sem ítéljük el azért, mert a kommunista hatalom az ő verseiket használta fel a vágyott szocialista embertípus világnézeti kinevelésére.

Ugyanígy nem ítélem el egyébként Wass Albertet sem, amiért a jelenlegi hatalom az ő köpenyébe bújva kíván úgynevezett nemzeti szellemiségű irodalomtanítást megvalósítani, miközben például a jóval nagyobb kvalitású Tamási Áront kihagyja a kánonból. Megint csak zárójel.

A Patrióták kezdeményezése, ahogy azt már jeleztem, számomra szimpatikus. A meghirdetés után már özönlöttek a problémásnak ítélt közterület-elnevezések. Ebből is látszik: Magyarország, bármennyire változzon is a világ, a házmesterek országa maradt. Ennyi rosszindulat ugyanis, amennyi a szervezet által létrehozott felületen bejelentések formájában tapasztalható, legfeljebb egy nagyobb Facebook-csoportban érhető tetten – bár egyre több ilyen esetet látok én is a különböző csoportokban, sajnos. A lelkes feljelentők olyan elnevezéseket kifogásolnak, mint a Mártírok útja, Béke utca, Sarló utca, Csillag utca és egyebek. A sor hosszan folytatható. Kérdezem én: mi a probléma ezekkel a nevekkel? Mert értem, hogy még az előző rendszer idején keletkeztek, de a mai demokráciában ezek mindenféle ideológiai felhang nélkül használhatók. Ugyebár a Szegfű utcával sincs baj, dacára annak, hogy az MSZP logójában ott van a növény.

Szűkebb hazámban, a Fejér megyei Csákváron volt nemrég egy érdekes eset. A megyei kormányhivatal – harminc évvel a rendszerváltás után – felhívta az önkormányzat figyelmét arra, hogy a városban található Kisdobos utca és Úttörő tér nevét ildomos lenne megváltoztatni. Az önkormányzat az MTA 2012-es állásfoglalását vette figyelembe, ami szerint a két név nem a tiltott, csupán a nem javasolt elnevezések listáján szerepel. A kormányhivatal egy újabb felhívásban a jogszabálysértés megszüntetésére szólította fel a település vezetését, amely a helyzet megoldása érdekében elnevezési javaslatokat terjesztett a lakosság elé. Lakossági fórumot is tartottak, ahol a megjelentek kinyilvánították: nem szeretnék, ha az átnevezésekre sor kerülne. A Kisdobos utcát ugyanis az egyik ottlakó fiáról, a kis Dobosról nevezték el, és az Úttörő térrel sincs semmi baj, ha Magyarországon ma is legálisan működik a Magyar Úttörők Szövetsége. Azért a megjelentek választottak két új nevet, ha a felsőbb szerv mindenképpen át akarja verni a városon a változtatást: Dobos utca és Floriana tér, utóbbi az egykor itt elterült római település neve volt.

És ha már úttörők. A munkásőrség ma újra működik, igaz, már csak nosztalgiázó öregurak klubjaként. A jelentősége körülbelül ennyi. Nem kell attól tartania senkinek, hogy a Kádár-rendszer fegyveres testülete valaha feléled hamvaiból, és a mindenkori hatalom szolgálatába állítja magát.

Ugyanígy fogatlan oroszlánok a rendszerváltás környékén demokratává átvedlett egykori elvtársak, jó káderek is. Nem érdemes velük foglalkozni. Persze azért a mai politikai potentátok pártállami múltjával nem árt tisztában lenni. Mert legyenek akármekkora konzervatívok, keresztények, zöldek, liberálisok vagy bármilyen más jelzővel ellátott pártok, politikai csoportosulások tagjai, amíg ez a generáció él, és aktívan részt vesz a hazai belpolitikában, aligha gondolkodhatunk igazi demokráciában.

Ahogy mondani szokták, akkor lesz itt igazi demokrácia, ha az utolsó ember is elmegy, aki még a múlt rendszerben szocializálódott. Tetszik vagy nem, ez tény, és a tények, mint tudjuk, makacs dolgok. A pártállami múltat pedig felesleges tagadni. A múltat végképp eltörölni nem kell, de nem is lehet.

Váczi Márk

Maráczy Tibor: Véleményünk a pécsi felvonulásról

Pécs új összetételű közgyűlése.

Amint sokak számára ismert, ebben az évben Pécsre is terveznek felvonulást az azonos neműeket kedvelő, vagy más szexuális magatartású emberek.

Több éven keresztül közzétettük véleményünket már a budapesti felvonulások kapcsán is. Miután szinte biztos, hogy a pécsi felvonulást, ráadásul a belváros utcáin, ezért szükségesnek érezzük, hogy ismét közzétegyük az ezzel kapcsolatos álláspontunkat. Tesszük ezt annak ellenére, hogy meggyőződésünk, a felvonulás számos résztvevője nem az azonosság jegyében éli nemi életét, inkább az egészet egy jó bulinak, polgárpukkasztónak, rosszabb esetben a keresztények elleni támadásnak tartja. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy demokratikus országban, a törvényes keretek között, minden állampolgárnak, szervezetnek joga van különböző felvonulásokat, tüntetéseket szervezni. A budapesti tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a felvonulások alkalmával közerkölcsöt sértő, provokatív megjelenésű emberek tucatjai tűnnek fel, nem a méltóságot, inkább valami megbomlottságot közvetítve.

Sajnálatosnak tarjuk, hogy a városunk vezetése, az illetékes hatóságok ezt a felvonulást, megkötöttségek nélkül, engedélyezték. Így majd Pécsett is számíthatunk olyan felvonulókra, akik saját emberi méltóságukat semmibe véve, a valóban homoszexuális emberek méltóságát is sértik.

Ismereteink szerint, ma Magyarországon, senkit nem ér hátrány a nem vonzódása miatt. Ugyanakkor a nemi élet megélése nem a nyilvánosság elé tartozik, hanem a hálószobába, a magánszférába. Nem szerencsés, ha valaki ezt a legbelsőbb intimitást feltételező élethelyzetét a nagy nyilvánosság elé tárja.

Mindezeket figyelembe véve Asztaltársaságunk ismét közzéteszi a felvonulással kapcsolatos véleményét, remélve, hogy a pécsi rendezvény vagy elmarad, vagy szélsőségmentesen fog lezajlani. Mindenkit óvunk attól, hogy emberi méltóságát megőrizve, ne üljön fel az esetleges provokációknak és távollétével fejezze ki a nemtetszését.

Varga Károly: Megalapozott bejelentés?

MODULO elektromos busz Pécsett.

A miniszterelnök úr évértékelője során több bejelentést is tett. Mi most csak eggyel foglalkoznánk: történetesen azzal a kijelentésével, hogy 2022-től csak elektromos buszokat lehet üzembe helyezni a városi közösségi közlekedésben.

Ezzel a témával már behatóan foglalkoztunk egy másik, a témával kapcsolatos írásban, de két dolgot most is szeretnénk kiemelni. Aztán az olvasóinkra bízzuk, hogy eldöntsék, mennyire volt megalapozott a miniszterelnök úr bejelentése.

Az egyik kiemelendő terület magának a buszoknak a műszaki kiforratlansága.

A már régebben megfogalmazott fenntartásaink sajnos napjainkban is időszerűek. Akkor a következőt írtuk: „; A jelenleg gyártás alatt lévő elektromotor meghajtású buszok műszakilag kiforratlanok. Valódi terhelhetőségük, szervizigényük nem ismert. A tesztüzemük sem folyamatos, különösen a pécsi körülmények nincsenek modellezve”.

Váczi Márk: Minden élet számít

Az idei év egyik legnagyobb visszhangot kiváltó eseménye volt az új írországi abortusztörvény elfogadása. Máig nem teljesen tisztázott és egyértelmű mindenki számára, mit is tartalmaz pontosan az elfogadott törvénytervezet, illetve mik is a legfontosabb következményei.

Az biztos, hogy a több helyen megjelentekhez képest az új jogszabály valójában kevésbé radikális, de olyan, elismerésre méltó munkát végző életvédő szervezetek, mint például a Magyarországon is jelenlévő CitizenGo több helyütt is élesen tiltakoztak ellene, és számosan megosztották az első híreket. Így tettem én is. Azóta kiderült, az információk nem teljesen helytállók. Tény, hogy a módosítások valóban liberálisabb szellemben fogják fel a művi terhességmegszakítást mint olyat, de az íreknél továbbra sem lehet bemondásra, minden indok nélkül abortuszt végrehajtani.

Hívő keresztény ember azonban nem mehet el szó nélkül az ilyen események mellett, és igenis hallatnia kell a hangját, ha olyat tapasztal, ami akár csak kis mértékben is a krisztusi és az egyházi tanítás ellen hat. Tetszik vagy nem tetszik – akár nekünk, akár másoknak ‒, ez is feladatunk a pasztoráció mellett. Mint ahogy feladata ez a mindenkori egyházi vezetésnek is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ennek a küldetésének igyekszik eleget tenni, ahogy ezt idén több alkalommal tapasztalhattuk.

Az MKPK november 13-án adta ki Megújulás a szeretetben című körlevelét, amely foglalkozott „a megfogant emberi élet védelmének fontosságával”, a püspöki testület fontosnak tartotta, hogy december 28-án újabb, a témát részletesebben taglaló körlevelet bocsásson ki. Ennek egyik fontos előzménye az 1956. szeptember 12-én megjelent körlevél, amely a Hazánkban akkor lehetővé tett művi terhességmegszakítások okán látott napvilágot, és hangsúlyozta: az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik, Isten ugyanis ekkor leheli bele az emberbe a halhatatlan lelket, amelyet saját képmására teremtett. „Mivel Isten az ember természetébe oltotta a szülői szeretetet”, a magzat szándékos megölése az isteni törvény szerint bűn.

Súlyos megállapítás, de igaz: a XX. században több magyar vesztette életét terhességmegszakítás következtében, mint a két világháborúban – hangsúlyozzák a mostani, jelképes időpontban kiadott dokumentum szerzői. A körlevél Aprószentek ünnepén jelent meg, amikor az Egyház a betlehemi gyermekgyilkosságokra emlékezik. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az abortusz gyilkosság, az emberi élet szándékos elvétele. E bűn terhe alól csak néhány nagyon indokolt esetben lehet feloldozást nyerni: ha az anya élete súlyos veszélyben forog, a magzat kihordása az anya súlyos és tartós megbetegedéséhez vagy halálához vezethet, illetve ha a magzat olyan genetikai vagy egyéb elváltozásokat mutat, amelyek az élettel összeegyeztethetetlenek. További felmentő körülmény a hatályos jog szerint, ha az anya nemi erőszak vagy vérfertőzés következtében lett várandós, továbbá ha a nő súlyos válsághelyzetben van, azaz a terhesség testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz számára. Az egyházi és az állami jogi megközelítés nem minden ponton találkozik egymással, de nagy az átfedés. 

Gondoljuk végig, milyen súlyos lelki megrázkódtatást jelenthet például egy nemi erőszakból fogant magzat kihordása. Ilyen esetben az Egyház sem várhatja el az anyától, hogy a gyermeket megszülje, hiszen már maga az erőszakos cselekmény is óriási törést okoz az életében, lehet, hogy soha nem tudja azt pszichésen feldolgozni. Nem várhatja el senki egy nőtől, hogy az erőszakban fogant, nem kívánt gyermekét csak azért kihordja, hogy aztán örökbe adja valakinek, bár az élethez ezeknek a gyermekeknek is ugyanúgy joguk van.

A mai hazai szabályozás értelmében a várandósság 12. hetéig, azaz a magzat nagyjából 3 hónapos koráig élete édesanyja szabad akaratából bármikor elvehető, 18 éves kor alatti nő esetében ez a 18. hétig kitolódhat. Efelett már csak különleges orvosi indokkal lehet terhességmegszakítást végrehajtani. Bár a kívülállók számára etikai és filozófiai, azaz elméleti kérdésnek tűnhet, az anya, az apa és egyáltalán a magzat szempontjából nagyon is gyakorlati jelentőségű a magánélethez és az önrendelkezéshez való jog mibenléte. Azaz például ha az anya a terhességmegszakítás mellett dönt, de az apa ezt nem támogatja, az ő joga egyértelműen sérül, nem beszélve a magzatról, akit nyilván megkérdezni sem lehet erről. Ma, amikor az állatoknak, növényeknek, és néha már a környezetnek is az emberrel egyenlő jogokat tulajdonítunk, a magzatok jogait nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Véleményem szerint, amennyiben valóban súlyos helyzet nem áll fenn – ennek meglétét egyébként az egészségügyi szolgálat nem vizsgálhatja, az anya önbevalláson alapuló döntését köteles elfogadni ‒, a születendő gyermek élethez való joga erősebb. Tudom, az egyházi álláspont szerint a fogamzásgátlás bűn, mégis úgy gondolom, odáig el kell jutni, hogy ezek a módszerek családban élő felnőtt emberek számára igenis járható utat jelentenek, és nem csak a természetes családtervezés az egyetlen jó megoldás. És még egy nagyon fontos dolog, amelyet ugyan a körlevél nem érint, mégsem hagyható figyelmen kívül. Az államnak segítenie kell abban, hogy a kívánt gyermekek megszülethessenek, mert velük teljes a család. És nem csak a második vagy a harmadik támogatására gondolok, de bizony már az elsőére is. Mert bizony ma ez is sok fiatal házaspár számára komoly tervezést igényel.

A lényeg tehát: álljunk minél többen az élet oldalára!

Váczi Márk