Maráczy Tibor: Rejtett kincseink

 

Akik régebb óta ismernek, különösen a vasasi ismerőseim, jól tudják, hogy a szívem csücske a Bányászszív dalcsapat. A Cum Deo egyik előző számában már írtam róluk, és az óta is figyelemmel kísérem a munkásságukat, élvezettel hallgatom az előadásaikat. Nagy örömömre, baráti névnapi ajándékként, jutottam hozzá a legújabb lemezükhöz április közepén. Nem csak a lemez hangzása, az énekek tisztasága, az elhangzó versek művészi előadása csodás, de a lemez szerkesztése is telitalálat. Amint a fényképen is látható, a lemez tizenegy bányászdalt és négy verset tartalmaz. A „Rejtett kincseink” sorozatunkban most ezt a lemezt kívánom bemutatni, ezzel is tisztelegve a dalcsapat tagjai előtt az önzetlen munkásságukért.

Maráczy Tibor: Botrány, botrány hátán?

 

Szinte már nincsen olyan hónap, sőt lassan olyan hét, hogy valami botrányos ügy ne kerülne napvilágra a Városházát érintően. Valamikor a Mandulás kempinggel kezdődött, a luxus lakópark építésének az ötletével, amely azután Kővári János önkormányzati képviselő erőteljes fellépésének köszönhetően meghiúsult. Asztaltársaságunkon belül már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy a háttérben meghúzódó, jórészt a régi MSZP elithez köthető kezdeményezés az ügy előjátéka volt csak, és nem nyugszanak bele az érdekeltek, hogy az itteni terveik végleg dugába dőljenek. Így is lett, de közben történtek más, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető események is. Elsőnek a közterület felügyeletnél robbant ki botrány, amelynek végkifejlete az lett, hogy a régi vezetőt leváltották és új személyt neveztek ki a helyére. Ez az ügy még le sem csengett, amikor nyomozás indult a pécsi bérlakások kiutalásával kapcsolatban. Alapos gyanú állt fenn, hogy az illetékesek közül valaki vagy valakik visszaéltek a hivatali helyzetükkel, és a lakáskiutalások során kenőpénzeket fogadtak el, esetleg kértek. Az ügy komolyságát jól mutatja, hogy e terület illetékes alpolgármesterének közeli munkatársától villámsebesen megszabadultak. Talán kármentés volt, talán nem, azonban nehezen hihető, hogy egy beosztott a saját szakállára, magányos hiénaként hosszabb ideig ilyen tevékenységet folytasson. Erre utalhat, hogy az elmúlt hetek egyik napján az LMP országos elnöke bejelentette, hogy Pécsett polgármester jelöltet fognak állítani, pont erre az ügyre és személyre való tekintettel. Ez azért is volt rendkívül meglepő, mert az LMP helyi képviselőjével a várost vezető helyi koalíció tagja. Érdekes fejlemény, majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége.

Váczi Márk: "Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga"

Ez a jelmondat jutott eszembe, amikor olvastam a hírt: nemzeti érték lett a kubikosság. Tudom, a két dolog két különböző – sokban mégis hasonlító – kor „terméke”, mégis, valamiért ez ötlött fel bennem először.

A Hungarikum Bizottság tehát úgy döntött, hogy az egyszerű kézi eszközökkel, vándormunkások által kínkeservesen végzett földmunkának és ennek a vándorló idénymunkás életmódnak helye van kiemelkedő, sajátosan magyar értékeink között. Eddig úgy tudtam, és így is beszéltem róla mindenhol az elmúlt tíz év értéktári munkája során, hogy érték az, amire büszkék vagyunk, amit bátran mutatunk meg a külvilágnak, mondván: ezek vagyunk, ez jellemez minket. És most egy olyan jelenség került értékeink közé, ami hála Istennek mára csak a történelem lapjain és a szociográfiákban, Kovács Imre, Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Zoltán, Veres Péter és mások köteteiben, cikkeiben, jajjkiáltásként megfogalmazott műveiben maradt meg számunkra. Rossz emlékként, ami akarva-akaratlanul a történelmünk része, de amire nem büszkének kell lennünk, sokkal inkább azon kell dolgoznunk, hogy ez a világ ne térhessen vissza soha. Talán túlzásnak véli a Tisztelt Olvasó, de számomra ennél már csak az lenne nagyobb arculcsapása ennek a társadalomnak, ha elkezdenének pozitívan beszélni a II. világháború alatti munkaszolgálatról. És hadd ne ragozzam tovább.

Visszatérnék a címben idézett mondatra. Bár igaz lett volna akkor, és bár igaz lenne ma! Bár megbecsülnék a dolgozókat azzal, hogy rendes munkakörülményeket teremtenek számukra, és tisztességes fizetést kapnak. „…mert méltó a munkás a maga bérére.” – mondja Jézus Lukács evangéliumában (10,7). Ezért kellene minden eszközzel küzdenie egy magát kereszténydemokratának valló kormánynak, ezért kellene kiállnia a kisebbik kormánypártnak, amely a Kereszténydemokrata Néppárt nevet viseli. Amíg ezt nem teszi, teljesen hiteltelen nevének mindkét tagja. Se nem kereszténydemokrata, se nem néppárt. Amíg a munkaadók érdekei ezerszer fontosabbak, mint a munkások érdekei, addig érdemi változásra nem számíthatunk.

A munkásság életkörülményeinek javítása erkölcsi kötelesség, a krisztusi evangélium társadalmi igazságosságából fakad. Aki ezt nem tartja meg, Jézus Krisztus parancsának mond ellent, szembemegy az Ő tanításával. Az erkölcsteológia arra tanít: aki a munkások bérét nem fizeti ki, azt visszatartja, égbekiáltó bűnt követ el – olvashatjuk Kerényi Lajos atya tanításában a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd kapcsán. Nem ilyen égbekiáltó bűn-e ezzel fenyegetőzni, szankcióként a dolgozók feje felett meglobogtatni? És ebben az esetben teljesen mindegy, hogy fizikai dolgozókról – lásd túlóratörvény ‒, orvosokról vagy pedagógusokról van szó. Ebben nem szabad különbséget tenni ember és ember között. Gondoljon bárki bármit akár az oktatás, akár az egészségügy jelen helyzetéről, nem áltathatja magát azzal, hogy minden rendben van. Ilyen vagy olyan okokból, de nagyon komoly problémák vannak.

Ahogy nagyon komoly problémák vannak a gyártás területén is. A munkakörülményeket és a fizetéseket már kiemeltem, de érdemes visszatérni az utóbbira. A tervezett akkumulátorgyárak belengetett nagy számáról, azok létjogosultságáról, egyáltalán az egész gyártási folyamat hasznáról és káráról szintén hosszan lehetne vitatkozni. A hangsúlyt én most nem erre helyezem. Sokkal inkább arra, hogy bár ez a jelentős kapacitásbővítés óriási munkaerő-igénnyel jár, a befektetők ezt javarészt nem magyar munkásokkal akarják kielégíteni. S hogy miért nem? Egyértelmű a válasz: túl sokat kérnek. Egyszerűbb külföldről vendégmunkásokat idehozni, mint tisztességes bérért hazai dolgozókat foglalkoztatni. Hát persze, hiszen mi lesz akkor a haszonnal? Mi van, ha a beruházás csak egy-két évvel később térül meg? Mindenféle idegengyűlölet nélkül kérdezem tisztelt államférfijainkat: Arról volt szó pár éve, hogy „ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”. Akkor mondják meg, igen tisztelt méltóságos, nemes és nemzetes vármegyés uraim, elfeledték már ezt a gyönyörű magyar nyelven megfogalmazott mondatot? Vagy a mindenkori profit és a visszaosztott pénz erősebb, mint a nemzeti érdek, a magyar munkások érdekének képviselete? Nem várok választ. Rájöttem már magamtól is, ahogy velem együtt több millióan. Csak, tudják, az a szomorú, hogy Önök keresztényeknek – és így tovább, lásd fent – mondják magukat. Majd az Úr eldönti a megfelelő pillanatban, mennyire voltak méltók a krisztusi névre.

Abban, hogy ma egy munkavállalót nem becsülnek meg Magyarországon, a mindenkori kormányzatnak és az elmúlt 30 év parlamenti pártjainak nagyon komoly felelőssége is, ám lehetőségük is van ezen javítani, sőt, drasztikusan változtatni. Nem hiszek abban, hogy az államnak tétlenül kell néznie a gazdasági folyamatokat, azokba be nem avatkozva. Igenis, indokolt esetekben beavatkozásokra van szükség. A szakszervezetek jogköreit például a politikai hatalmat gyakorló vezető garnitúra tudja kiszélesíteni. A munkások érdekvédelmi szervezeteit akkor lehet valódi tartalommal megtölteni, ha azok erősek, van megfelelő érdekérvényesítő képességük, rendelkeznek a tárgyalásokhoz, érdemi egyeztetésekhez vagy akár a követeléseik érvényre juttatásához szükséges jogosítványokkal. Ezeket a szervezeteket erősíteni, nem gyengíteni kell. A mindenkori kormányok és az éppen regnáló politikusok mindig elfelejtik, hogy bármikor ellenzéki pozícióba kerülhetnek, a szakszervezetek pedig aligha fogják támogatni őket, ha nem kaptak tőlük semmit, még egy jó szót sem. Persze fordulhat úgy a helyzet, hogy egyes szervezetek a korábban semmit nem nyújtó politikust támogatják az éppen kormányzó ellenében. Magyarország a lehetőségek hazája, azaz bármi lehetséges, sőt, akár az ellenkezője is.

Felteszem a kérdést: mikor termelékenyebb egy dolgozó? Ha agyonterheljük, a fizetését keményen megsarcoljuk, a nettó bérét különadókkal sújtjuk, törvénytervezetekkel megfélemlítjük, kétségbe vonjuk a szabad véleménynyilvánításhoz való – nemzetközi egyezmények által is biztosított ‒ jogát, vagy ha a munkáját méltó bérrel ismerjük el, akár csökkentett munkaidővel, kiegészítő támogatásokkal, és hagyjuk, sőt, segítjük, hogy tudatos állampolgárként éljen?

Égbekiáltó az is, ami az egyes régiókban élők bérkülönbségeiben tapasztalható. 2023-ban el kéne jutnunk végre oda, hogy egy Dél-Baranyában, Békésben vagy Borsodban élő gyári munkás – hadd éljek ezzel a példával – annyit keressen, mint egy Győr vagy Komárom környéki, netán egy fővárosi. Ugyanez igaz az intézményekre is. És most nem arra gondolok, hogy mindenkit a legalacsonyabb szintre kell lerántani. Be kell látni: Észak-Kelet vagy Dél-Magyarországon ma sokkal kevesebből kénytelenek megélni emberek, mint Nyugaton vagy Észak-Nyugaton. Közben a boltban ők sem fizetnek sokkal kevesebbet például az élelmiszerért. Hogy az ingatlanok olcsóbbak? Nyilván, hiszen valahogy el kell adni, ha valakinek pénzre van szüksége. De az mégsem fenntartható állapot, hogy valaki mondjuk Ózdról Győrbe ingázzon, és egy hétig ne lássa a családját, vagy Ausztriába járjon, és még ritkábban menjen haza. Helyben kell olyan munkalehetőséget teremteni, ami biztosítja a rendes megélhetést, egy, a mostaninál sokkal magasabb életszínvonalat. Így lesz lehetősége az ország bármely pontján élő gyereknek akár értelmiségi pályára lépni, olyan pályára, amiért még a fővárosig sem kell mennie, ha helyben vagy valahol a környéken is van lehetősége azt a hivatást választani, ugyanannyiért vagy majdnem ugyanannyiért, mint budapesti, győri, soproni vagy székesfehérvári társai. A migráció kapcsán sokszor elhangzott: helyben kell megteremteni a normális élethez szükséges lehetőségeket. Ugyanezt a gondolatot országon belül, a saját hazánkban nem lehet érvényesíteni? Szerintem csak akarat kérdése.

Cikkem végén szeretném hangsúlyozni a politikusok felelősségét a munkásság életminőségének javításában. Magát jobboldalinak valló, a polgári értékrendet képviselő emberként is nagyon elszomorít az, hogy ma Magyarországon nincs egy hiteles, valódi baloldali párt, amely a munkások érdekeit képviselné. Még szomorúbb a helyzet a jobboldalon, ahonnan szintén hiányzik egy evangéliumi alapokon álló, XXI. századi, valóban kereszténydemokrata-keresztényszociális eszmeiségű néppárt. Meggyőződésem, hogy bár a két pártalakulat között óriási viták lennének sok kérdésben, a munkásság érdekeit mindkettő szem előtt tartaná, zászlajára tűzné helyzetük mielőbbi, igazságos rendezését. Vannak ma is olyan politikusok, közéleti személyiségek, akik hitelesen tudnák képviselni és vezetni ezeket a pártokat. Mert tetszik vagy sem, parlamentáris demokráciában a pártoknak van igazán lehetőségük bármilyen érdemi változtatásra. Egyszerűen megkerülhetetlenek.

Közben hallom a kétségbeesett könyörgést: jajj, csak azt ne! Még jobban megosztanák az ellenzéket! Igen, csakhogy a mostani ellenzéknek egy óriási tisztulásra van szüksége. El kell válnia az ocsúnak a búzától. Az értéktelen, felesleges, érdekelvű pártoknak menniük kell, a helyükön pedig értékelvű, valóban a magyar állampolgárok érdekét szolgáló, ideológiai alapon álló pártokat kell létrehozni – persze nem ugyanazokkal az emberekkel. Annak ugyanaz lenne az eredménye, amit most tapasztalhatunk. Hiszek abban, hogy sikeres lehet egy olyan párt, amely teljes mellszélességgel kiáll a dolgozók jogai mellett, amely a jelenben helyezi el magát, van elképzelése és konkrét tervei a jövőt illetően, és komolyan is gondolja, amit hirdet. Cselekvő emberekre van szükség, nem olyanokra, akik, bár látják, hogy ég a ház, a tűzoltás helyett még a vödröt is eldugják, és hallgatnak, nehogy a segítségért valamilyen hátrány érje őket. Olyan poltikusokra van szükség, akik nem megúszásra játszanak, nem sodródna össze-vissza a szerint, merre fúj a szél, melyik asztalról hullhat le több morzsa. Jöjjenek olyan politikusok, akiknek van tapasztalatuk a munka világában, akik nem csak kívülről láttak gyárat, vagy látogatóként jártak benne, akik szembesültek a dolgozók mindennapi nehézségeivel, tudják, mire van szükségük, és hogyan lehetne javítani a helyzetükön.

Az olcsó bérmunka helyett az egymás iránti felelősség és a szolidaritás legyen a hungarikum!

 Váczi Márk