Tisztelt Olvasóink!
Asztaltársaságunk minden évben jelen van azokon a megemlékezéseken, amelyeket különböző szervezetek tartanak a Don-i katasztrófa évfordulóján.
Alapítónk, Maráczy Tibor felkérést kapott a Történelmi Vitézi Rend vezetőitől egy megemlékező beszéd megtartására.
Alábbiakban közöljük a beszédet, amely 2022. január 15-én megtartott megemlékezésen hangzott el.
Alapítónk, Maráczy Tibor felkérést kapott a Történelmi Vitézi Rend vezetőitől egy megemlékező beszéd megtartására.
Alábbiakban közöljük a beszédet, amely 2022. január 15-én megtartott megemlékezésen hangzott el.
Tisztelt Megemlékezők,
Hölgyeim és Uraim!
Azért jöttünk ma itt össze, hogy megemlékezünk a 2. Magyar Királyi Hadsereg Don menti harcairól, annak is a legtragikusabb eseményéről, a Don menti arcvonal Vörös Hadsereg általi áttöréséről, a magyar arcvonal felszámolásáról, a harcokban elesett, vagy eltűnt katonákról. Megemlékezünk azokról a katonákról, akiknek többsége, rendfokozatra való tekintet nélkül, helyt állt a nehéz körülmények között.
Napóleont idézném, aki azt mondta: „Háborúban nagy katasztrófának nagy emberi mulasztás az oka.”
Emberi mulasztások sorozatát említettem. Tudom, utólag könnyű okosnak lenni, hiszen egy adott kor vezetőinek az akkor rendelkezésre álló ismeretek alapján, egy adott pillanatban kell meghozni a döntésüket. A magyar politikai és katonai vezetés levonva az 1941-es hadjárat tanulságait. A vezetés jól látta, hogy a honvédség, mind a kiképzés, mind a fegyverzet terén nem alkalmas egy korszerű háború megvívására. Nagyban folytak a haderő fejlesztési programok.
Ezért a legfelső vezetés úgy döntött, hogy a németeknek egyetlen katonát sem adnak, úgy gondolták, a Magyar Honvédség 1944-re lesz olyan állapotban, hogy a kor színvonalának megfelelve ütőképes haderőt alkosson.
A Budapestre érkező Keitel tábornagy, az OKW főnöke, nagyon határozott követeléssel lepte meg a magyar katonai és politikai vezetést. A fent maradt, és ma már hozzáférhető jegyzőkönyvek és visszaemlékezések egyértelműen bizonyítják, hogy a katonai és politikai vezetés is elutasította a harcoló alakulatok frontra küldését. Szinte tettlegességig fajuló viták során Keitel kilátásba helyezte, hogy a német - szlovák - román erők megszállják Magyarországot, amennyiben a német követelést a magyar vezetés nem teljesíti. Ez döntő érv volt. Antonescu marsall román diktátor már jelentősebb erőket vont össze a határ mentén.
Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy jobban járt volna-e Hazánk, ha az akkori politikai vezetés nemet mond a német nyomásra? Először is, maga a kérdés akadémikus. Miért? Mert az adott világpolitikai helyzetben, az adott katonai helyzetben ez szóba sem jöhetett. Miért? Mert a közvélemény, ha nem is volt háborúpárti, de bízott a német fegyveres erők győzelmében. Az is világos volt a magyar társadalom számára, hogy a német segítséggel visszaszerzett területeket csak német segítséggel tarthatják meg. Még egy döntő tényező volt, amiről csak a felső vezetők tudtak. Keitel azon fenyegetése, hogy a még megmaradt Magyarországot a szintén német szövetséges, szlovák, román, horvát csapatokkal fogják megszállni, és természetesen a velünk szemben fennálló rabló területi követeléseiket kielégíteni. Döntő érv volt. Az 1944 őszi események sajnálatos módon megmutatták, hogy mi várt a magyarságra, amikor a dühödt tolvajok visszamerészkedtek ősi földjeinkre. Az erdélyi, Dél-vidéki, szlovákiai mészárlások már két évvel előbb bekövetkeztek volna.
Ma már igazán mérvadó történészek nem kérdőjelezik meg azt a tényt, hogy ha a magyar politikai és katonai vezetés kategorikusan elutasítja a harcoló csapatok kiküldését, akkor már 1942 tavaszán megszállták volna az országunkat a németek. Az akkor még a teljes erejében, sikerei csúcsán lévő német hadsereg, a belső árulók segítségével, szinte korlátlan úr lett volna az országban. Nem is szólva arról, hogy Hazánk teljes gazdasági erőforrását a háború szolgálatába állítják, és a magyarországi zsidóság sorsa is sokkal rosszabb lett volna, mint két évvel később.
A hadsereg felállítása április elején befejeződött és több szakaszban történt a frontra szállítása. Egyes csapatok még el sem indultak, amikor már az első hullámban kiérkezettek részt vettek Tim (Tyim) városánál lezajlott harcokban, ahol a szovjet frontot áttörve elindulhattak a Don felé. Még egy fontos körülményt ki kell emelnem, ami végül is döntő szerepet játszott a későbbi eseményekben. Az oroszok három hídfőt alakítottak ki a Don nyugati partján. Ez azt jelentette, hogy egy jelentősebb terület a Vörös Hadsereg kezén maradt. Ezeknek a felszámolására bár nagy erőket vetettek be, a német és magyar hadsereg alakulatainak csak egyet sikerült felszámolnia, az urivi és a scsucsjei hídfőt nem. Urivból indul ki majd 12-én az első nagyobb szovjet támadás, és 14-én Scsucsje hídfőből az a nagy páncélos roham, amely igazából a végső katasztrófát okozta.
Jelentősen befolyásolta az eseményeket az a tény, hogy a hadsereg harcos létszáma alig érte el a százezer főt. Itt bosszulta meg magát a kétezredes hadosztályok frontra küldése. Gyakorlatilag hiányzott egy hadtestnyi ember. Így mélységi védekezés kiépítéséről szó sem lehet az egyébként is túl hosszú magyar arcvonalon. Nyugodtan csodának nevezhetjük, hogy a katonák döntő többsége kitartott, jelentősen fékezte a szovjet előrenyomulást, és az egységek jelentős része egészen február közepéig harci érintkezésben volt a szovjet erőkkel.
Mindenképpen meg kell említenem azt, hogy a németek mindvégig titkolták a magyar katonai parancsnokok elől a valós hadi helyzetet.
Befejezésül még két területet kívánok megemlíteni. Egyik a tényleges veszteségek nagysága. A Hadügyminisztérium hivatalos összefoglalója szerint az 1943-as évben összesen 105085 fő volt a veszteség. Ha ehhez hozzávesszük a 2. hadsereg 1942. évi veszteségeit, akkor további 33763 fővel növelni kell ezt a számot. Igen magas az eltűntek száma: 77288 fő. Ők vagy hadifogságba estek és valamelyik szovjet hadifogoly táborban pusztultak el, vagy az orosz hómezőkön. Tudni kell, hogy a veszteség alatt a hősi halottak, sebesültek, eltűntek és fogságba estek összességét kell érteni.
A másik amely a szocialista történészek kedvenc témája volt, annak hangoztatása, hogy a hadsereget nem látták el kellő mennyiségű fegyverzettel. Ez sem felel meg a valóságnak. Az akkor rendelkezésre álló fegyverzet felét kapta meg a hadsereg. Az más kérdés, hogy ez a fegyverzet az adott körülmények között kevés volt, és jó részük elavult is.
Miért kellett meghalniuk? Talán közel állok az igazsághoz, ha azt írom le, a nagyhatalmi fondorlatok által előállt körülmények miatt. Utólag előkerült iratok egyértelműen bizonyítják, hogy az akkori vezetők számára csak rossz döntés hozatala volt lehetséges. Az egymásnak feszülő két gigászi birodalom ölelésében, a valahol kitalált forgatókönyv szerint zajló események hömpölygő sodrásában egy olyan kis ország, mint Magyarország, csak vesztes lehetett. Ezért volt hiába az áldozat, ezért érezzük úgy, hogy fölösleges volt, hogy ki kellett volna maradni belőle. Azonban az igazság az, hogy nem lehetett kimaradni. A forrongó, a háborúba zuhant Európa békés szigete voltunk sokáig. Azonban az orosz és ukrán hómezők jégbe fagyott áldozatai sem menthették meg a Hazánkat. Bár az egyik birodalom ölelő karjaiból egy rövid ideig sikerült kisiklani, ugyanakkor egy másik, talán még gonoszabb birodalom ölelő karjai egyre szorosabban fonódtak reánk.
Egy adott történelmi helyzet adott pillanatának áldozatai ők, akik ott maradtak 1943 első hónapjaiban az orosz hómezőkön, vagy elpusztultak az orosz hadifogolytáborokban az ottani embertelen körülmények között.
Emlékezzünk azokra a katonákra és hajtsunk fejet emlékük előtt, akik ott a Don partján 81 évvel ezelőtt, bár ők akkor nem tudhatták, sokszor saját testükkel, gátat akartak vetni az embertelen, szörnyű bolsevista áradatnak, amely aztán a nyugati országok hathatós segítségével elárasztotta fél Európát, és százmilliós hullahegyet hagyott maga után.
Kegyelettel hajtsunk fejet emlékük előtt.
Köszönöm a figyelmüket.
Maráczy Tibor
