Maráczy Tibor: A kommunisták áldozatainak emléknapjára

 

Hazánkban immár hosszabb idő óta megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól, pontosabban a magyar áldozatokról. Az emléknapot Kovács Béla kisgazdapárti politikus elhurcolásának napjához kötik. 
Egy eszmerendszer azonban önmagában se nem gyilkos, se nem angyal, se nem emberi. Egy eszmerendszer nem tud haláltáborokat fenntartani, embereket agyonverni, megkínozni. Ezért sokkal helyesebbnek tartom azt a megnevezést, amelyet írásom címének is adtam. Emlékezzünk meg a kommunisták, szocialisták, nemzeti- és nemzetközi kommunisták áldozatairól. Arról a 100 millió emberről, akiknek emlékműve Washington városában található. 
Magyarországon maradva, a nemzetközi kommunisták első rémuralma 1919 tavasza és nyara között tombolt. Már ekkor megmutatta igazi arcát ez a vértől csöpögő társaság. Rengetegen estek áldozatul. Elsősorban a módos parasztság volt a célpontjuk, de nem kímélték a városi polgárságot sem. 

Második, immár nagy visszatérésük a szovjet Vörös Hadsereg előre nyomulásának köszönhető. Rákosi, Gerő, Nagy, és a többi moszkovita bosszútól lihegve tért vissza Magyarországra, hogy a sztálini diktatúra magyarországi változatát megvalósítsa. Kihasználva a II. világháborút követő zavaros időket, élve a Vörös Hadsereg komisszárjainak hathatós támogatásával, politikai és erkölcsi ellenfeleiket a „fasiszta”, esetleg „náci” jelzőkkel, illetve és ellehetetlenítve, megkezdték a hatalmuk kiépítését. Kollaboráns elemeket, pártjukat elárulókat felhasználva, kezükbe kaparintották a belügyet, kiépítették az önérzetében sértett Pálffy által vezetett Katonapolitikai Osztályt, az ÁVH terrorgépezetét, Rajk László belügyminiszterként felszámolta a demokratikus intézményeket, támaszkodva a két kommunista fegyveres terrorszervezetre. Azonban nem csak az ellenségnek kikiáltott politikai és társadalmi osztályok tagjai tűntek el az Andrássy út 60. borzalmakkal teli épületének pincéiben és a szovjet elvtársaik által működtetett ugyan munkatáboroknak nevezett, de valójában haláltáborokként működő Gulag táborokban, hanem a számukra veszélyesnek ítélt elvtársaik is. Így esett áldozatul a hatalmi vérengzésnek Rajk, Pálffy, és került börtönbe, a legjobb barátját, Rajk Lászlót már belügyminiszterként kötélre juttató Kádár János is. Péter Gábort 1953 elején tartóztatták le, de az ÁVH vezér megúszta a kötelet, kisebb büntetést sóztak csak a nyakába. Az ő esete jól mutatja, hogy Magyarországon mennyire nem rendszerváltás, hanem módszerváltás történt csak, ez a vértől csöpögő, vadállatnál is gonoszabb ember, Antall Józseféktől a haláláig kapta az altábornagyi nyugdíjat. 
Amikor a kommunisták áldozatairól megemlékezünk, nem csak a magyar áldozatok emléke előtt kell fejet hajtanunk. A kommunisták, ahol hatalomra kerültek, borzalom, gyilkosság, kegyetlenség, embertelenség jellemezte tevékenységüket. Gondoljunk csak a vörös khmerekre, akik egészen rövid idő alatt 2 millió embert gyilkoltak le. Soha nem szabad megfeledkeznünk Leninről, aki akár milyen hihetetlen, de Sztálinnál rövidebb ideig tartó rémuralma alatt milliókkal több embert gyilkoltatott meg, mint utódja a postakocsi rabló. 
Miközben a nemzetiszocializmus bűnöseit, embertelenségek elkövetőit felelősségre vonták, a nemzetközi szocializmus, kommunizmus gyilkosait, különösen itt Magyarországon, nem, hogy felelősségre vonták volna, de nyugalomban élhetnek, magas nyugdíjakat élvezve élik napjaikat. Egyetlen politikai párt, mozgalom, vagy bármely szervezet nem kezdeményezte a felelősségre vonásukat. Nem kerestek fel túlélőket, nem indítottak pereket, nem történt semmi olyan érdemleges jogcselekmény, amely csak a lehetőségét is felvetette volna, hogy legalább a főbűnösök megkapják már itt a földön is a méltó büntetésüket. 
Így azonban nagyon álságos, mondhatni erkölcstelen és cinikus minden megemlékezés, hiszen miközben fejet hajtunk a kommunisták áldozatainak emléke előtt, a gyilkosaikat nem vonták felelősségre, sőt nyugodt, békés életet élhetnek, és ehhez magas nyugdíjat is biztosítanak nekik. 
Így, akarva akaratlanul is a gyilkosok cinkosaivá válik társadalmunk. Az áldozatok pedig vádolnak bennünket. Vádolnak, mert nem szolgáltattunk nekik igazságot. A holtaknak is van becsületük, amelyet vissza kellene már adni.

Maráczy Tibor

 

Megjegyzés

 

Sajnos, még ma is sokan azt gondolják, hogy a politikai indíttatású embertelenségeket, gyilkosságokat meg lehet úszni. Világi szemmel nézve, talán igazuk is van. Megúszhatják mindaddig, amíg azt a sötét hatalmat szolgálják, akinek az érdekében a bűnöket elkövették. Talán életük végéig. Bár történelmi tapasztalat, hogy azokat, akikkel a piszkos munkát elvégeztették, utána süllyesztőbe teszik. De van egy másik felelősségre vonási színt. Akkor is, ha nem hisznek benne.