Az általános műveltséggel bíró emberek tudják, hogy a Húsvét előtti vasárnapot nevezi. A virágvasárnap és a nagyhét eseményeinek ismerete által, a gondolkodó ember előbb vagy utóbb eljut arra a felismerésre, hogy akkor és ott, valóban rendkívüli események történtek. És ehhez még vallásosnak sem kell lennie.
Nézzük a történetet.
Jézus bevonul Jeruzsálembe. Látszatra a siker, az elismerés csúcspontjára jutott. Képzeljük el a jelenetet. Hatalmas ujjongó és éljenző tömeg. Leveles ágakkal integetnek, köpenyüket leterítik az út porába, zúg a hozsanna, az éljenzés. Képzeljük el a tömegtől szorongatott tanítványokat, a tizenkét apostolt, milyen öröm járhatta át szívüket, milyen felemelő érzés lehetett, hogy annak az embernek a tanítványai, a kiválasztottjai, akit ennyire ünnepelnek az emberek.
Milyen jó lehetett fürödni a sikerben, a dicsőségben! Azonban, ha jobban odafigyelünk, akkor azt is észrevesszük, hogy Jézus nem lóháton ül, mint a sikeres hadvezérek, hanem egy szamár hátán. Szinte kifejezi ezzel, hogy nem a mulandó földi hatalom királya Ő, hanem egy örök, végleges ország királya. Jár neki a hódolat, mert nem mellesleg Isten, - a Második személy -, amelyet akkor sem értettek, és igazán ma sem értenek az emberek. Jézus már előzőleg kijelenti, hogy nem kér az emberek dicséretéből, mert tudta, hogy mi lakik az emberben. Tudta, hogy azok, akik vasárnap ujjongtak érte, harmad nap halált kértek rá Pilátustól. Ennyit ér az emberek dicsőítése. Ma felemelnek, holnap a porba taposnak.
Érdemes figyelmet fordítani arra is, hogy ez az üdvrivalgással kísért jeruzsálemi bevonulás adta meg a végső lökést ahhoz, hogy a zsidóság vezetői végső elhatározásra jussanak. Ekkor döntik el véglegesen, hogy megöletik Jézust.
A látszólagos siker, csúcsra jutás valójában emberi szemmel nézve a megaláztatás, a fájdalom, a kínszenvedés és kínhalál kezdete volt. Az akkori hatalmasok sem nézhették, hogy „egy kis senki”, egy vándorprédikátor megalázza őket, a szemükbe mondja az igazságot. Az akkori hatalmasok is az hitték, hogy az igazságot meg lehet ölni!
Kétezer év távlatából tudjuk; nem lehet az igazságot megölni! Ideig, óráig el lehet tussolni, erőszakkal el lehet fojtani. Az igazságot azonban nem lehet megölni, mert maga az Isten az Igazság!
Virágvasárnap és Nagyhét eseményei, tanulságai olyan mély mondanivalóval bírnak, amely ha eljut a tudatunkig, többé nem lehet tőle szabadulni. Mennyire nem emberi, hogy a katolikus egyház a felfeszített Jézust állítja elénk! Mennyire nem emberi, hogy a keresztfával áll elénk a mai, sikerorientált világunkban is! Mekkora képtelenség azt állítani, hogy Krisztus feltámadt a halálból! Mondhatnánk, mese. De eltelt kétezer év, és ezt a feltámadást még senki sem tudta megcáfolni! Az akkor élők sem! Az ellenségesen viselkedő akkori hatalmasok sem! Agyonhallgatni megpróbálták, a terjesztését, a róla való beszédet megtiltották. Ma is tiltják. Mert félnek a kereszttől.
Sokan félünk, és inkább hordozzuk. Mi csak a dicsőséget akarjuk. Az tetszik. A siker, az ünneplés. A Golgota, a halál már nem kell. Pedig az igazi dicsőség, a valódi és örök dicsőség a Golgota, a halál után következik. Amikor végleg megszabadulunk a keresztünktől, a keresztjeinktől. A katolikus egyház ezt az utat állítja elénk, mert Jézus ezt az utat mutatja nekünk:- „Jöjj, kövess engem.”
Mennyien félünk Őt követni. Mennyire leragadunk a felszínes virágvasárnapi ünneplésnél, hogy azután reánk is „halált” kérjen a környezetünk. Közben rettegünk, hogy mikor következik be a bukásunk. Mikor következik be, hogy eltaposnak. Mi tudjuk, hogy mi lakik az emberben? Mi lakik bennünk?
Üljünk le, csendesedjünk el ezekben a napokban. Zárjuk magunkra a szobánk ajtaját. Gondoljuk át életünket. A jelenünket. Milyennek látom önmagamat? Mely dolgokat érzek életem keresztjének, keresztjeinek. Olvassuk el a Bibliának azokat a részeit, amely a jeruzsálemi bevonulástól a feltámadásig tart. Előbb vagy utóbb megérezzük az Isten szavából sugárzó erőt, amely magához vonz. Nem a holt az élőt, ellenkezőleg, az élő a holtat. Merjünk elindulni, és a bennünk megszólaló hangot követni. Amint haladunk előre megtapasztaljuk, hogy egyre több élettel telik meg a szívünk, egyre könnyebbek lesznek keresztjeink, egyre inkább más lesz a fontos a számunkra, mint amit most annak tartunk.
Az Istennel való folytonos kapcsolat élménye elsöprő erejű. E kegyelem Jézus áldozata által mindannyiunk számára adott. Engedjük, hogy elborítson bennünket, és akkor a földi mulandó dicsőség helyett részünk lesz az örök, égi dicsőség örömében.
Ez a felismerés az, amely a Nagyhét eseményei kapcsán, az Egyház által élénk állított példa által elvezet Jézushoz, a valódi, mély, meggyőződéses megtéréshez.
Azt kívánom, hogy ez a Nagyhét sokunk számára hozza el a megtérést, és sokunk számára a hitben való megerősödést.
Nézzük a történetet.
Jézus bevonul Jeruzsálembe. Látszatra a siker, az elismerés csúcspontjára jutott. Képzeljük el a jelenetet. Hatalmas ujjongó és éljenző tömeg. Leveles ágakkal integetnek, köpenyüket leterítik az út porába, zúg a hozsanna, az éljenzés. Képzeljük el a tömegtől szorongatott tanítványokat, a tizenkét apostolt, milyen öröm járhatta át szívüket, milyen felemelő érzés lehetett, hogy annak az embernek a tanítványai, a kiválasztottjai, akit ennyire ünnepelnek az emberek.
Milyen jó lehetett fürödni a sikerben, a dicsőségben! Azonban, ha jobban odafigyelünk, akkor azt is észrevesszük, hogy Jézus nem lóháton ül, mint a sikeres hadvezérek, hanem egy szamár hátán. Szinte kifejezi ezzel, hogy nem a mulandó földi hatalom királya Ő, hanem egy örök, végleges ország királya. Jár neki a hódolat, mert nem mellesleg Isten, - a Második személy -, amelyet akkor sem értettek, és igazán ma sem értenek az emberek. Jézus már előzőleg kijelenti, hogy nem kér az emberek dicséretéből, mert tudta, hogy mi lakik az emberben. Tudta, hogy azok, akik vasárnap ujjongtak érte, harmad nap halált kértek rá Pilátustól. Ennyit ér az emberek dicsőítése. Ma felemelnek, holnap a porba taposnak.
Érdemes figyelmet fordítani arra is, hogy ez az üdvrivalgással kísért jeruzsálemi bevonulás adta meg a végső lökést ahhoz, hogy a zsidóság vezetői végső elhatározásra jussanak. Ekkor döntik el véglegesen, hogy megöletik Jézust.
A látszólagos siker, csúcsra jutás valójában emberi szemmel nézve a megaláztatás, a fájdalom, a kínszenvedés és kínhalál kezdete volt. Az akkori hatalmasok sem nézhették, hogy „egy kis senki”, egy vándorprédikátor megalázza őket, a szemükbe mondja az igazságot. Az akkori hatalmasok is az hitték, hogy az igazságot meg lehet ölni!
Kétezer év távlatából tudjuk; nem lehet az igazságot megölni! Ideig, óráig el lehet tussolni, erőszakkal el lehet fojtani. Az igazságot azonban nem lehet megölni, mert maga az Isten az Igazság!
Virágvasárnap és Nagyhét eseményei, tanulságai olyan mély mondanivalóval bírnak, amely ha eljut a tudatunkig, többé nem lehet tőle szabadulni. Mennyire nem emberi, hogy a katolikus egyház a felfeszített Jézust állítja elénk! Mennyire nem emberi, hogy a keresztfával áll elénk a mai, sikerorientált világunkban is! Mekkora képtelenség azt állítani, hogy Krisztus feltámadt a halálból! Mondhatnánk, mese. De eltelt kétezer év, és ezt a feltámadást még senki sem tudta megcáfolni! Az akkor élők sem! Az ellenségesen viselkedő akkori hatalmasok sem! Agyonhallgatni megpróbálták, a terjesztését, a róla való beszédet megtiltották. Ma is tiltják. Mert félnek a kereszttől.
Sokan félünk, és inkább hordozzuk. Mi csak a dicsőséget akarjuk. Az tetszik. A siker, az ünneplés. A Golgota, a halál már nem kell. Pedig az igazi dicsőség, a valódi és örök dicsőség a Golgota, a halál után következik. Amikor végleg megszabadulunk a keresztünktől, a keresztjeinktől. A katolikus egyház ezt az utat állítja elénk, mert Jézus ezt az utat mutatja nekünk:- „Jöjj, kövess engem.”
Mennyien félünk Őt követni. Mennyire leragadunk a felszínes virágvasárnapi ünneplésnél, hogy azután reánk is „halált” kérjen a környezetünk. Közben rettegünk, hogy mikor következik be a bukásunk. Mikor következik be, hogy eltaposnak. Mi tudjuk, hogy mi lakik az emberben? Mi lakik bennünk?
Üljünk le, csendesedjünk el ezekben a napokban. Zárjuk magunkra a szobánk ajtaját. Gondoljuk át életünket. A jelenünket. Milyennek látom önmagamat? Mely dolgokat érzek életem keresztjének, keresztjeinek. Olvassuk el a Bibliának azokat a részeit, amely a jeruzsálemi bevonulástól a feltámadásig tart. Előbb vagy utóbb megérezzük az Isten szavából sugárzó erőt, amely magához vonz. Nem a holt az élőt, ellenkezőleg, az élő a holtat. Merjünk elindulni, és a bennünk megszólaló hangot követni. Amint haladunk előre megtapasztaljuk, hogy egyre több élettel telik meg a szívünk, egyre könnyebbek lesznek keresztjeink, egyre inkább más lesz a fontos a számunkra, mint amit most annak tartunk.
Az Istennel való folytonos kapcsolat élménye elsöprő erejű. E kegyelem Jézus áldozata által mindannyiunk számára adott. Engedjük, hogy elborítson bennünket, és akkor a földi mulandó dicsőség helyett részünk lesz az örök, égi dicsőség örömében.
Ez a felismerés az, amely a Nagyhét eseményei kapcsán, az Egyház által élénk állított példa által elvezet Jézushoz, a valódi, mély, meggyőződéses megtéréshez.
Azt kívánom, hogy ez a Nagyhét sokunk számára hozza el a megtérést, és sokunk számára a hitben való megerősödést.
Maráczy Tibor
