Augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját a magyar törvények egészen 1945-ig kiemelkedő ünnepként kezelték. Mivel az ünnep a II. világháború után visszaszorult az egyházi keretek közé, népszerűsége és egyáltalán ismertsége nagymértékben csökkent.
De mit is ünneplünk ezen a napon, illetve mit is kéne ünnepelnie minden magyarnak? A hagyomány nem csak arról számol be, hogy államalapító királyunk, Szent István ezen a napon tért meg a Mindenhatóhoz, majd augusztus 20-án korántsem örök nyugalomra helyezték, hanem arról is, hogy halála előtt felajánlotta a Koronát és vele együtt az országot Szűz Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának, aki így vált „régi nagy Pátrónánkká”. A Hartvik püspök által a XII. században lejegyzett legenda nyomán az alábbi szavak hangzottak el a király szájából: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.” Hogy ez a felajánlás pontosan melyik évben és mely napon történt, azt sem a krónikák nem tartalmazzák, sem a történettudománynak nem sikerült kiderítenie. Egyesek úgy vélik, hogy az idős király már Imre herceg 1031-es tragikus halála után megtette a felajánlást, míg mások ezt későbbre, az 1038-as évre, a király elhunyta előtti napokra helyezik. Biztosat tehát nem tudunk, mint ahogy azt sem, valóban megtörtént-e ez az esemény, hitünk és a hagyomány azonban egyértelmű útmutatást ad: emlékeznünk kell szent királyunk életpéldájára. A jelenetet többek között Fejér vármegye címerében őrizte meg az emlékezet.
A Szent István életét megörökítő művészeti alkotások közül a festmények mutatják a legsokszínűbben és legérzékletesebben a Szűzanya oltalmáért való esdeklést. Ezek legtöbbje a barokk korban épült vagy átépítette, illetve Szent István nevét viselő templomainkban látható. Egyes festményeken a fiatal Imre herceg is feltűnik, míg másokon csupán a király és a Szűzanya jelenik meg. E munkák felfogása is meglehetősen változatos, csakúgy, mint az imént említett történeti és irodalmi munkáké. A felajánlás megjelenítését persze mindig az adott kor körülményei, például öltözködése, a művésznek az uralkodóhoz és általában a Habsburg-házhoz való viszonya, illetve a megrendelő személye is befolyásolta. A barokk festményeken a király és családja a nemesség és az uralkodói család öltözetében jelenik meg, a mellékalakok között, nem ritkán a főalakok ihletőjeként pedig több esetben megtalálható például a Szent István-i utódlást az apostoli királyi címmel is hangsúlyozó és Szent István hazai kultuszát szorgalmazó Mária Terézia, férje, Lotharingiai Ferenc és gyermekeik, magyar főurak és családtagjaik, az aktuális esztergomi érsek, valamint magas rangú világi és egyházi személyek.
Boldogasszony tisztelete megmutatkozik abban is, hogy a magyar egyházi énekek közül kiemelkedő, minden nagyobb katolikus ünnepen felhangzó Boldogasszony anyánk egykor, Kölcsey Ferenc megzenésített nemzeti imádságának 1844-ben történt hivatalos bevezetéséig nemzeti himnuszunk volt. A legkorábbi lejegyzett szövegváltozat Szoszna Demeter pannonhalmi bencés szerzetes 1715-ös énekeskönyvéből ismert. Dallamát valószínűleg rendtársa, Lancsics Bonifác szerezte 1737-ben. Mellette az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű Szent István-ének vált a magyar barokk népi vallásosság himnuszává.
Már Árpád-házi uralkodóink korában is nagy hangsúlyt kapott a Mária-tisztelet. István király és családja rendszeresen látogatta Bodajk szent helyét, amely az egyik legősibb magyar Mária-kegyhely. Szent László „Szűz Máriának választott vitézeként” a csaták előtt mindig Máriához fohászkodott segítségért, az ő tiszteletére szenteltette fel a nagyváradi székesegyházat. IV. Béla király a tatárjárás idején Istennek és Szűz Máriának ajánlotta fel lányát, Margitot, és ő alapította a budavári Nagyboldogasszony-templomot – ez a mai Mátyás-templom. Nagyboldogasszony alakja az ország védasszonyaként – Patrona Hungariae – Mátyás király uralkodása idején jelent meg először képi formában. Ábrázolása az uralkodó pajzsán látható. A Szűzanya ölében a kis Jézussal Mátyás aranypénzeire került elsőként. Hasonló, Madonnával díszített pénzeket 1849-ig vertek az ország területén, ezeket a nép máriásnak nevezte. Az elterjedt ábrázolásokon a Szűzanya fejét a tizenkét csillagú korona helyett a magyar Szent Korona díszíti, kezében – vagy a karján ülő gyermek Jézus kezében – az országalma és a jogar, lábánál a magyar címer valamely változata vagy a török legyőzését jelképező félhold látható.
A XVII. században, a török idők végén alakult ki a Regnum Marianum – Mária Országa – eszméje, amely kifejezte, hogy a Szent István-i felajánlás révén Szűz Mária nemcsak oltalmazója, hanem mindenkori tulajdonosa is a Szent Korona országainak. Ennek elmélyítésében a Habsburg uralkodók Mária-tisztelete nagy szerepet játszott. 1658-ban I. Lipót király Mária oltalma alá helyezte magát, családját és országát, majd 1687-ben a máriavölgyi kegyhelyen ajánlotta fel az országot a Magyarok
Nagyasszonyának, amelyet 1693-ban a török alóli felszabadulásért hálából a bécsi Szent István-székesegyházban megújított. 1895. október 6-án Dessewffy Sándor csanádi megyéspüspök a máriaradnai kegykép előtt tett ünnepélyes felajánlást. 1896-ban XIII. Leó pápa a magyar millennium alkalmából Vaszary Kolos bíboros prímás esztergomi érsek kérésére engedélyezte Magyarország részére a Magyar Nagyasszonya ünnepét. Kezdetben október első vasárnapján tartották, majd X. Pius pápa áthelyezte október 8-ára. A II. Vatikáni Zsinat után a magyar püspöki kar az időpontot szeptember 12-ére módosította – ekkor ünnepli az Egyház Mária nevenapját, népies nevén Kisboldogasszony napját – de 1984-től ismét október 8-ára került vissza az időpont. Bár a két (három) Mária-ünnep ezáltal különvált egymástól, lényegében továbbra is összefonódnak a fent vázolt közös jegyek révén.
Mi, katolikus magyarok nem feledjük, hogy bármilyen veszélyben égi édesanyánkhoz, a boldogságos Szűz Máriához fordulhatunk bizalommal. Az ő közbenjárására Isten elhárítja a rosszat a magyarok feje fölül. Hiszen bár ránk tört a mongol-tatár, majd az oszmán-török, és éltünk századokig szinte szolgai életet, idegen megszállók parancsát követve saját testvéreink fordultak ellenünk, mégis itt vagyunk Európa közepén. Itt vagyunk ezer éve Mária Országában, amelynek bárhogy is változtatják határait nagyhatalmak, bárhogy is próbálják elszakítani a magyart a magyartól, amíg hiszünk, országunkat nem kell féltenünk sem külső, sem belső romlástól. Adja Isten, hogy még századokon át magyar szó hangozzék, és magyar szív dobbanjon a Himnusz hangjaira Hazánkban.
De mit is ünneplünk ezen a napon, illetve mit is kéne ünnepelnie minden magyarnak? A hagyomány nem csak arról számol be, hogy államalapító királyunk, Szent István ezen a napon tért meg a Mindenhatóhoz, majd augusztus 20-án korántsem örök nyugalomra helyezték, hanem arról is, hogy halála előtt felajánlotta a Koronát és vele együtt az országot Szűz Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának, aki így vált „régi nagy Pátrónánkká”. A Hartvik püspök által a XII. században lejegyzett legenda nyomán az alábbi szavak hangzottak el a király szájából: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.” Hogy ez a felajánlás pontosan melyik évben és mely napon történt, azt sem a krónikák nem tartalmazzák, sem a történettudománynak nem sikerült kiderítenie. Egyesek úgy vélik, hogy az idős király már Imre herceg 1031-es tragikus halála után megtette a felajánlást, míg mások ezt későbbre, az 1038-as évre, a király elhunyta előtti napokra helyezik. Biztosat tehát nem tudunk, mint ahogy azt sem, valóban megtörtént-e ez az esemény, hitünk és a hagyomány azonban egyértelmű útmutatást ad: emlékeznünk kell szent királyunk életpéldájára. A jelenetet többek között Fejér vármegye címerében őrizte meg az emlékezet.
A Szent István életét megörökítő művészeti alkotások közül a festmények mutatják a legsokszínűbben és legérzékletesebben a Szűzanya oltalmáért való esdeklést. Ezek legtöbbje a barokk korban épült vagy átépítette, illetve Szent István nevét viselő templomainkban látható. Egyes festményeken a fiatal Imre herceg is feltűnik, míg másokon csupán a király és a Szűzanya jelenik meg. E munkák felfogása is meglehetősen változatos, csakúgy, mint az imént említett történeti és irodalmi munkáké. A felajánlás megjelenítését persze mindig az adott kor körülményei, például öltözködése, a művésznek az uralkodóhoz és általában a Habsburg-házhoz való viszonya, illetve a megrendelő személye is befolyásolta. A barokk festményeken a király és családja a nemesség és az uralkodói család öltözetében jelenik meg, a mellékalakok között, nem ritkán a főalakok ihletőjeként pedig több esetben megtalálható például a Szent István-i utódlást az apostoli királyi címmel is hangsúlyozó és Szent István hazai kultuszát szorgalmazó Mária Terézia, férje, Lotharingiai Ferenc és gyermekeik, magyar főurak és családtagjaik, az aktuális esztergomi érsek, valamint magas rangú világi és egyházi személyek.
Boldogasszony tisztelete megmutatkozik abban is, hogy a magyar egyházi énekek közül kiemelkedő, minden nagyobb katolikus ünnepen felhangzó Boldogasszony anyánk egykor, Kölcsey Ferenc megzenésített nemzeti imádságának 1844-ben történt hivatalos bevezetéséig nemzeti himnuszunk volt. A legkorábbi lejegyzett szövegváltozat Szoszna Demeter pannonhalmi bencés szerzetes 1715-ös énekeskönyvéből ismert. Dallamát valószínűleg rendtársa, Lancsics Bonifác szerezte 1737-ben. Mellette az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű Szent István-ének vált a magyar barokk népi vallásosság himnuszává.
Már Árpád-házi uralkodóink korában is nagy hangsúlyt kapott a Mária-tisztelet. István király és családja rendszeresen látogatta Bodajk szent helyét, amely az egyik legősibb magyar Mária-kegyhely. Szent László „Szűz Máriának választott vitézeként” a csaták előtt mindig Máriához fohászkodott segítségért, az ő tiszteletére szenteltette fel a nagyváradi székesegyházat. IV. Béla király a tatárjárás idején Istennek és Szűz Máriának ajánlotta fel lányát, Margitot, és ő alapította a budavári Nagyboldogasszony-templomot – ez a mai Mátyás-templom. Nagyboldogasszony alakja az ország védasszonyaként – Patrona Hungariae – Mátyás király uralkodása idején jelent meg először képi formában. Ábrázolása az uralkodó pajzsán látható. A Szűzanya ölében a kis Jézussal Mátyás aranypénzeire került elsőként. Hasonló, Madonnával díszített pénzeket 1849-ig vertek az ország területén, ezeket a nép máriásnak nevezte. Az elterjedt ábrázolásokon a Szűzanya fejét a tizenkét csillagú korona helyett a magyar Szent Korona díszíti, kezében – vagy a karján ülő gyermek Jézus kezében – az országalma és a jogar, lábánál a magyar címer valamely változata vagy a török legyőzését jelképező félhold látható.
A XVII. században, a török idők végén alakult ki a Regnum Marianum – Mária Országa – eszméje, amely kifejezte, hogy a Szent István-i felajánlás révén Szűz Mária nemcsak oltalmazója, hanem mindenkori tulajdonosa is a Szent Korona országainak. Ennek elmélyítésében a Habsburg uralkodók Mária-tisztelete nagy szerepet játszott. 1658-ban I. Lipót király Mária oltalma alá helyezte magát, családját és országát, majd 1687-ben a máriavölgyi kegyhelyen ajánlotta fel az országot a Magyarok
Nagyasszonyának, amelyet 1693-ban a török alóli felszabadulásért hálából a bécsi Szent István-székesegyházban megújított. 1895. október 6-án Dessewffy Sándor csanádi megyéspüspök a máriaradnai kegykép előtt tett ünnepélyes felajánlást. 1896-ban XIII. Leó pápa a magyar millennium alkalmából Vaszary Kolos bíboros prímás esztergomi érsek kérésére engedélyezte Magyarország részére a Magyar Nagyasszonya ünnepét. Kezdetben október első vasárnapján tartották, majd X. Pius pápa áthelyezte október 8-ára. A II. Vatikáni Zsinat után a magyar püspöki kar az időpontot szeptember 12-ére módosította – ekkor ünnepli az Egyház Mária nevenapját, népies nevén Kisboldogasszony napját – de 1984-től ismét október 8-ára került vissza az időpont. Bár a két (három) Mária-ünnep ezáltal különvált egymástól, lényegében továbbra is összefonódnak a fent vázolt közös jegyek révén.
Mi, katolikus magyarok nem feledjük, hogy bármilyen veszélyben égi édesanyánkhoz, a boldogságos Szűz Máriához fordulhatunk bizalommal. Az ő közbenjárására Isten elhárítja a rosszat a magyarok feje fölül. Hiszen bár ránk tört a mongol-tatár, majd az oszmán-török, és éltünk századokig szinte szolgai életet, idegen megszállók parancsát követve saját testvéreink fordultak ellenünk, mégis itt vagyunk Európa közepén. Itt vagyunk ezer éve Mária Országában, amelynek bárhogy is változtatják határait nagyhatalmak, bárhogy is próbálják elszakítani a magyart a magyartól, amíg hiszünk, országunkat nem kell féltenünk sem külső, sem belső romlástól. Adja Isten, hogy még századokon át magyar szó hangozzék, és magyar szív dobbanjon a Himnusz hangjaira Hazánkban.
Váczi Márk
