Az értesítőnk kiadásának napján ünnepli a katolikus magyarság Nagyboldogasszony napját, és rá hamarosan az első koronás királyunkat, Szent Istvánt, de még inkább az államalapítás évfordulóját. Mindattól függetlenül, hogy első királyunk ezen a napon hunyt el, ha hinni lehet a feljegyzéseknek, és mindattól függetlenül, hogy az államalapítás folyamata a halálakor még messze nem fejeződött be. Fiának adott intelmei ugyan reánk maradtak, de abból az évszázadok során mindenki úgy csemegézett, és azt a részt emelte ki, amely éppen akkor a személyes érdekeit szolgálta. Amíg a Nagyboldogasszony ünnepe kifejezetten katolikus ünnep, addig az államalapítás megünneplése összmagyar eseménynek kellene, hogy legyen. Sajnos, már évtizedek óta nem az. És ezen a gengszterváltás sem változtatott. Bár augusztus 20. napja hivatalos állami ünnep, azért messze nem egységes álláspontok fogalmazódnak meg, különösen napjainkban. Itt Pécsett sem. Ugyanis városunkban, a „Magyarok kenyere” fedőnév alatt, a város vezetése elsumákolja a megemlékezést az államalapításról. Mielőtt valaki felhorkanna, és azt kérdezné, ennek a fickónak már ezzel a nemes és szép cselekedettel is baja van, szeretném aláhúzottan kiemelni: NINCSEN! Nagyon szép és nemes cselekedet. Amivel nem értek egyet, azt már jeleztem; nem az ünnep igazi mondanivalója domborodik ki, sőt az egyáltalán meg sem jelenik. A „Magyarok kenyere” kezdeményezésnek nem az államalapítás helyett, hanem azzal párhuzamosan kellene hangsúlyt kapnia, mint az összetartozásunk egy nemes és hasznos szimbólumának. Akik már megérték azt az évet, amelyet most én taposok, vagy esetleg nálam idősebbek, azok nagyon jól emlékeznek arra, hogy már volt Hazánkban augusztus 20-a sok más mellett, az Alkotmány és az Új kenyér ünnepe is. A jelenlegi pécsi megemlékezés így némi áthallásra késztet, amikor az ünnep fontosságát, a lényegét valami mással igyekeznek helyettesíteni. Ünnepeink attól lesznek szépek és felemelőek a véleményem szerint, ha átgondoljuk mindazt, ami miatt azt az adott napot megemlékezésre méltónak találtuk. Az ünnepektől függően vagy egy személyt, vagy egy eseményt tettünk a középpontba. Adott esetben Jézus édesanyját és első királyunkat. Nekem már nagyon régóta ez a két ünnep szorosan összekapcsolódott a tudatómban. Nem a naptári közelsége miatt.
Teljesen függetlenül attól, hogy a kettőt hány nap választja el egymástól. Nem! Azért, mert szoros összefüggést látok Hazánk fennmaradása, és azok között a történések között, amelyekről e két napon megemlékezünk. Tekintsünk el az egyházi ünnep mibenlététől ez esetben, mert ez igen ingoványos talajra vezetne. Viszont igen erőteljesen szeretném kiemelni azt a hitet, amely első királyunkat vezette, amikor felajánlotta országunkat Jézus édesanyjának, az emberek segítőjének.
Különböző krónikákból tudjuk, hogy István király tisztában volt azzal, hogy közeleg a halála, és azt is jól látta, hogy az államalapítás még messze nincsen befejezve. Sőt, ami még ennél is rosszabb volt, a visszarendeződés veszélye is fenn állt. Ezért is ajánlhatta egy égi pártfogónak, magának Szűz Máriának fel Hazánk koronáját. Innentől kezdve nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar Szent Korona egy szakrális tárgy, hiszen olyan felsőbbség Hazánk királynője, amelynek szeretett fia Jézus a második isteni személy, az emberiség megváltója. És még mielőtt valaki legyintene, és eldobná az értesítőt, vagy esetleg tovább lapozna, szeretném felhívni a figyelmet a Hazánk történelmére. Mindarra, amelynek lehet, hogy egy része merő hazugság, hiszen tudjuk, javarészt az ellenségeink, elnyomóink, vagy azok elvtelen kiszolgálói írták, elfedhetetlen azonban az a vonulat, amely egy megmagyarázhatatlan, csak a transzcendens erő által magyarázható védelmet biztosítottak a legnagyobb katasztrófák idején is. Az, hogy ma még van Magyarország, hogy még élnek itt magyarok, csak felsőbb hatalom oltalmának tudható be. Épp ésszel fel nem fogható, hogy a magyarság jórészt belső széthúzásából, egymás iránti megvetéséből következő katasztrófák sora ellenére, valami megfoghatatlan titok folytán, VAGYUNK! Egyre kisebb területen, egyre kisebb lélekszámban, manapság is külső ellenség és belső árulók fojtogatásában, de élünk és vagyunk. És ez ma is sokaknak nem tetszik. Mint ahogy az sem, amint István az akkori széthúzó, ezer féle érdekek mentén csoportosuló embereket igyekezett egy néppé formálni. Ez persze néha csak nagyon kemény fellépés és retorziók árán sikerült. Lehet azt is mondani, hogy első királyunk nem hogy szent nem volt, de nagyon is véreskezű ember, aki még a legközvetlenebb rokonai életét, testi épségét sem kímélte, ha úgy hozta a politikai helyzet. Itt érzem a legnagyobb csúsztatást.
Egyértelműen leírják a krónikák, hogy István király soha nem a személyes hatalma érdekében volt szigorú, mai szemmel nézve akár kegyetlen is. Mindig az ország, a Haza érdekében cselekedett! Hazánk akkor is két birodalom között feküdt, és mind a kettő ácsingózott arra, hogy ez az új jövevény népség adófizetője legyen. Érdekes megfigyelni, hogy már akkor is a nyugati birodalom volt a mohóbb, a gátlástalanabb. Ellenük kellett harcolni legtöbbet. Bár az európai államok névleg keresztények voltak, de a valóságban éppen annyira nem, mint manapság. A szeretet Krisztus által tanított értékrendjét talán még szavakban sem követték. Politikailag, mai szóval nemzetközi szinten, azonban igencsak hangoztatták. István király felismerte, egy széthúzó társadalom nem állhat meg e birodalmak támadásaival szemben. Azt is világosan láthatta, hogy a keresztény értékrendű Európában a pogány-keresztény keverék hiten lévő magyarság olyan támadási felületet nyújt a leigázni akaró birodalmak vezetői számára, amely indok elég ahhoz, hogy egyébként, aljas terveiket megvalósítsák. Amennyiben valaki számára ismerős a mai helyzet, akkor láthatjuk, a történelem ismétli önmagát. Ma is két birodalom között vergődünk, csak ma Európa
már látszatra sem keresztény, hanem ateista, de legalább is közömbös, már ami különösen a vezető réteget illeti. Amennyiben valaki csak az általános- iskolai és a középiskolai tananyagra támaszkodik e korszak megismerésében, és veszi a fáradságot, hogy a részletekből kirakja az egészet, láthatja, hogy milyen zseniálisan oldotta meg első királyunk az emberileg szinte végrehajthatatlan feladatot. Istenben vetett mély hite volt az, ami elsősorban segítette. Abban az Istenben, aki van! Aki nem bálvány és nem kitalált személy. De nem csak hitt Istenben, hanem hitt is Istennek, akivel napi személyes kapcsolatban volt. Tudta, ezt a feladatot egyedül nem tudja végrehajtani. De nem is csak a csodára várt, amit meg kellett tennie, azt megtette. Hol szép szóval, hol erőszakkal. Minden bizonnyal neki is voltak tévedései. Kinek nincsenek? Minden bizonnyal az ő életében is voltak kétségekkel teli időszakok. Kiében nincsenek? Egyet azonban kijelenthetek, mert történelmi tény, az élete nehézségei során Istenben és a nemzetében bízott. Amikor a német támadott, nem szaladt védelemért és segítségért a bizánci uralkodóhoz, és fordítva. A támadókat a magyarság önerejéből pofozta ki az országból.
Őt követve voltak hitvány és voltak nemes uralkodóink. Mindig lehetett látni és tapasztalni, hogy mikor melyik volt trónon. Amikor kiváló uralkodó vezette az országot, növekedtünk, gyarapodtunk, amikor hitványak, széthullottunk.
Mély meggyőződésem, hogy a legtöbb katonai és politikai katasztrófánknak mi magunk voltunk az okai. Minden korban, és ma is. A nemzet szétesett; uralkodó és nem pedig vezetőrétegre, és alávetettekre, nem pedig a nemzet szorgos munkásaira. Ez már magába hordozta és hordozza mind a mai napig a sorsunk alakulását. Amíg nem tudunk egymásra testvérként tekinteni, addig nem tudunk összefogni sem. Amíg pedig nem tudunk összefogni, addig leigázottak, kifosztottak leszünk. Ma is azok vagyunk. Amíg nem Istentől várjuk a segítséget, és nem teszünk meg mindent, hogy ebben az országban jobb legyen, hanem másoktól várjuk a segítséget, addig semmi nem fog változni. Mária imádkozik értünk, Jézus segítene rajtunk, de mi nem engedjük. Mert inkább egymást püföljük, nem pedig azokat, akik ellenségeink. Ezért fontos számomra ez a két ünnep. Hazánk felajánlása, és az első királyunkról, államunk, országunk alapjainak letevőjéről történő megemlékezés.
Teljesen függetlenül attól, hogy a kettőt hány nap választja el egymástól. Nem! Azért, mert szoros összefüggést látok Hazánk fennmaradása, és azok között a történések között, amelyekről e két napon megemlékezünk. Tekintsünk el az egyházi ünnep mibenlététől ez esetben, mert ez igen ingoványos talajra vezetne. Viszont igen erőteljesen szeretném kiemelni azt a hitet, amely első királyunkat vezette, amikor felajánlotta országunkat Jézus édesanyjának, az emberek segítőjének.
Különböző krónikákból tudjuk, hogy István király tisztában volt azzal, hogy közeleg a halála, és azt is jól látta, hogy az államalapítás még messze nincsen befejezve. Sőt, ami még ennél is rosszabb volt, a visszarendeződés veszélye is fenn állt. Ezért is ajánlhatta egy égi pártfogónak, magának Szűz Máriának fel Hazánk koronáját. Innentől kezdve nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar Szent Korona egy szakrális tárgy, hiszen olyan felsőbbség Hazánk királynője, amelynek szeretett fia Jézus a második isteni személy, az emberiség megváltója. És még mielőtt valaki legyintene, és eldobná az értesítőt, vagy esetleg tovább lapozna, szeretném felhívni a figyelmet a Hazánk történelmére. Mindarra, amelynek lehet, hogy egy része merő hazugság, hiszen tudjuk, javarészt az ellenségeink, elnyomóink, vagy azok elvtelen kiszolgálói írták, elfedhetetlen azonban az a vonulat, amely egy megmagyarázhatatlan, csak a transzcendens erő által magyarázható védelmet biztosítottak a legnagyobb katasztrófák idején is. Az, hogy ma még van Magyarország, hogy még élnek itt magyarok, csak felsőbb hatalom oltalmának tudható be. Épp ésszel fel nem fogható, hogy a magyarság jórészt belső széthúzásából, egymás iránti megvetéséből következő katasztrófák sora ellenére, valami megfoghatatlan titok folytán, VAGYUNK! Egyre kisebb területen, egyre kisebb lélekszámban, manapság is külső ellenség és belső árulók fojtogatásában, de élünk és vagyunk. És ez ma is sokaknak nem tetszik. Mint ahogy az sem, amint István az akkori széthúzó, ezer féle érdekek mentén csoportosuló embereket igyekezett egy néppé formálni. Ez persze néha csak nagyon kemény fellépés és retorziók árán sikerült. Lehet azt is mondani, hogy első királyunk nem hogy szent nem volt, de nagyon is véreskezű ember, aki még a legközvetlenebb rokonai életét, testi épségét sem kímélte, ha úgy hozta a politikai helyzet. Itt érzem a legnagyobb csúsztatást.
Egyértelműen leírják a krónikák, hogy István király soha nem a személyes hatalma érdekében volt szigorú, mai szemmel nézve akár kegyetlen is. Mindig az ország, a Haza érdekében cselekedett! Hazánk akkor is két birodalom között feküdt, és mind a kettő ácsingózott arra, hogy ez az új jövevény népség adófizetője legyen. Érdekes megfigyelni, hogy már akkor is a nyugati birodalom volt a mohóbb, a gátlástalanabb. Ellenük kellett harcolni legtöbbet. Bár az európai államok névleg keresztények voltak, de a valóságban éppen annyira nem, mint manapság. A szeretet Krisztus által tanított értékrendjét talán még szavakban sem követték. Politikailag, mai szóval nemzetközi szinten, azonban igencsak hangoztatták. István király felismerte, egy széthúzó társadalom nem állhat meg e birodalmak támadásaival szemben. Azt is világosan láthatta, hogy a keresztény értékrendű Európában a pogány-keresztény keverék hiten lévő magyarság olyan támadási felületet nyújt a leigázni akaró birodalmak vezetői számára, amely indok elég ahhoz, hogy egyébként, aljas terveiket megvalósítsák. Amennyiben valaki számára ismerős a mai helyzet, akkor láthatjuk, a történelem ismétli önmagát. Ma is két birodalom között vergődünk, csak ma Európa
már látszatra sem keresztény, hanem ateista, de legalább is közömbös, már ami különösen a vezető réteget illeti. Amennyiben valaki csak az általános- iskolai és a középiskolai tananyagra támaszkodik e korszak megismerésében, és veszi a fáradságot, hogy a részletekből kirakja az egészet, láthatja, hogy milyen zseniálisan oldotta meg első királyunk az emberileg szinte végrehajthatatlan feladatot. Istenben vetett mély hite volt az, ami elsősorban segítette. Abban az Istenben, aki van! Aki nem bálvány és nem kitalált személy. De nem csak hitt Istenben, hanem hitt is Istennek, akivel napi személyes kapcsolatban volt. Tudta, ezt a feladatot egyedül nem tudja végrehajtani. De nem is csak a csodára várt, amit meg kellett tennie, azt megtette. Hol szép szóval, hol erőszakkal. Minden bizonnyal neki is voltak tévedései. Kinek nincsenek? Minden bizonnyal az ő életében is voltak kétségekkel teli időszakok. Kiében nincsenek? Egyet azonban kijelenthetek, mert történelmi tény, az élete nehézségei során Istenben és a nemzetében bízott. Amikor a német támadott, nem szaladt védelemért és segítségért a bizánci uralkodóhoz, és fordítva. A támadókat a magyarság önerejéből pofozta ki az országból.
Őt követve voltak hitvány és voltak nemes uralkodóink. Mindig lehetett látni és tapasztalni, hogy mikor melyik volt trónon. Amikor kiváló uralkodó vezette az országot, növekedtünk, gyarapodtunk, amikor hitványak, széthullottunk.
Mély meggyőződésem, hogy a legtöbb katonai és politikai katasztrófánknak mi magunk voltunk az okai. Minden korban, és ma is. A nemzet szétesett; uralkodó és nem pedig vezetőrétegre, és alávetettekre, nem pedig a nemzet szorgos munkásaira. Ez már magába hordozta és hordozza mind a mai napig a sorsunk alakulását. Amíg nem tudunk egymásra testvérként tekinteni, addig nem tudunk összefogni sem. Amíg pedig nem tudunk összefogni, addig leigázottak, kifosztottak leszünk. Ma is azok vagyunk. Amíg nem Istentől várjuk a segítséget, és nem teszünk meg mindent, hogy ebben az országban jobb legyen, hanem másoktól várjuk a segítséget, addig semmi nem fog változni. Mária imádkozik értünk, Jézus segítene rajtunk, de mi nem engedjük. Mert inkább egymást püföljük, nem pedig azokat, akik ellenségeink. Ezért fontos számomra ez a két ünnep. Hazánk felajánlása, és az első királyunkról, államunk, országunk alapjainak letevőjéről történő megemlékezés.
Maráczy Tibor
