Idén emlékezünk meg a Trianon diktátum százhárom éves évfordulójáról. Sokan, sok mindent elmondtak és leírtak már erről a szégyenletes eseményről. Mert Magyarország szétszabdalása az egész európai politika szégyene volt. De talán nem túlzás leírni, az európai embereké. Azonban érdemes más szemszögből is megvizsgálni, hogy mi vezetett 1920. június negyedikéig. Mi vezetett ahhoz, hogy az európai nagyhatalmak egy koncepciós, - békekötésnek hazudott - perben halálra ítélték Magyarországot. De, mint tudjuk, per sem volt, hiszen Apponyi grófot csak akkor hallgatták meg, amikor már minden le volt rendezve a győztes nagyhatalmak és csatlósaik között. A színjáték része volt, hogy az „utolsó szó” jogán halálra ítélt ország küldötte megszólalhatott.
Érdemes az okokat a történelmi múltba visszamenve is kutatni. A török háborúk nagy vesztese a magyar nép volt. A Felvidéken élő szlovákok (tótok) szinte teljesen kimaradtak a védelmi harcokból, sőt, a magyar embereknek köszönhetően viszonylagos békében éltek és erősödtek. Erdélyben hasonló volt a helyzet. Az oláh beszivárgás évszázadok óta tartott, és az 1800-as évek végére felgyorsult. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a magyar urak az olcsóbb román munkaerőt részesítették előnyben a magyarral szemben. Míg a románoknál már ekkor a tudatos területfoglalás lépéseit figyelhetjük meg, a magyar vezető elit eltűrte, hogy a magyar kisparaszti réteg rohamosan elveszítse a földjét. Ezekről Wass Albert gróf számos könyvében nagyon kritikusan írt. Ennél sokkal nagyobb véteknek tartom, ami napjainkban is tetten érhető, a magyar ember nem testvérként néz a másikra, nincsen testvéri tudat, hanem idegenként. Vagyis, nincsen meg az a lelki és tudati összetartó erő, ami védelmet nyújtana hasonló támadásokkal szemben. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy soha nem voltunk a nyugati országok kedvencei, mindig is idegen testnek tartottak bennünket Európa közepén. Soha nem segítettek bennünket, legfeljebb addig, amíg szoros érdekük fűződött hozzá. Itt említhetem a török hadban szolgáló francia tüzértiszteket, akik elvileg keresztényként nyugodt szívvel adták át a tudásukat a muszlim hadaknak. A genovaiak akcióját, amikor egy aranyért szállították át a magyar sereg hátába a török katonákat. Ennyit a „keresztény” Európáról.
Erdélyben nagyon erős figyelmeztető jel volt az 1848-ban és 1849-ben történt oláh támadások, amikor is rengeteg magyar embert mészároltak le, kastélyokat gyújtottak fel, hordákban fosztogattak az oláhok. Sajnos, ezek az intő jelek nem érték el az erdélyi vezetők ingerküszöbét. A Magyar Királyság lakossága az 1900-as évek elejére, összetételét tekintve, 54%-ban volt magyar, 46 %-ban pedig nemzetiségi. Mint ismert, a Nagy Háború vérzivataros éveiben a Monarchia népei közül a magyarságot érte a legnagyobb vérveszteség. Eredeti beszámolókból tudjuk, a cseh és szlovák csapategységeket gyakorlatilag éles helyzetekben nem lehetett alkalmazni, mert megfutamodtak. A román átállás után szinte hónapok alatt legyőzték katonáink és a német csapatok a román hadsereget. Ez jól példázza az oláhok katonai teljesítő képességét.
Meg kell említeni a belső, bomlasztó erőket. Erről is számos, korabeli leírást lehet olvasni, a megjegyzésemet figyelemfelkeltésnek szánom.
Meglátásom szerint, még a magyarság sodródott az események hatására, a romboló erők tudatossága egyre erőteljesebb lett. Ne feledjük el, Magyarország hadserege az ellenséges országok területén állt a háború befejezésekor. A háborút nem a frontokon veszítettük el, hanem a hátországban lévők aknamunkájának köszönhetően.
A két világháború között minden politikai erő egyetértett abban, hogy szükséges a diktátum felülvizsgálata. Ma olyan politikusok is vannak, akik koccintanak a nyugati országok által megajándékozottakkal Erdély elszakításának évfordulóján.
Azonban van egy nagy reményünk! A törökök 150 évig volt itt, s azután eltakarodtak. Higgyük és akarjuk, hogy most sem lesz másképpen.
Erdélyben nagyon erős figyelmeztető jel volt az 1848-ban és 1849-ben történt oláh támadások, amikor is rengeteg magyar embert mészároltak le, kastélyokat gyújtottak fel, hordákban fosztogattak az oláhok. Sajnos, ezek az intő jelek nem érték el az erdélyi vezetők ingerküszöbét. A Magyar Királyság lakossága az 1900-as évek elejére, összetételét tekintve, 54%-ban volt magyar, 46 %-ban pedig nemzetiségi. Mint ismert, a Nagy Háború vérzivataros éveiben a Monarchia népei közül a magyarságot érte a legnagyobb vérveszteség. Eredeti beszámolókból tudjuk, a cseh és szlovák csapategységeket gyakorlatilag éles helyzetekben nem lehetett alkalmazni, mert megfutamodtak. A román átállás után szinte hónapok alatt legyőzték katonáink és a német csapatok a román hadsereget. Ez jól példázza az oláhok katonai teljesítő képességét.
Meg kell említeni a belső, bomlasztó erőket. Erről is számos, korabeli leírást lehet olvasni, a megjegyzésemet figyelemfelkeltésnek szánom.
Meglátásom szerint, még a magyarság sodródott az események hatására, a romboló erők tudatossága egyre erőteljesebb lett. Ne feledjük el, Magyarország hadserege az ellenséges országok területén állt a háború befejezésekor. A háborút nem a frontokon veszítettük el, hanem a hátországban lévők aknamunkájának köszönhetően.
A két világháború között minden politikai erő egyetértett abban, hogy szükséges a diktátum felülvizsgálata. Ma olyan politikusok is vannak, akik koccintanak a nyugati országok által megajándékozottakkal Erdély elszakításának évfordulóján.
Azonban van egy nagy reményünk! A törökök 150 évig volt itt, s azután eltakarodtak. Higgyük és akarjuk, hogy most sem lesz másképpen.
Maráczy Tibor
