Pécsett, mint annyi más városban is, a mobilizáció magával hozta, hogy a nap bizonyos időszakaiban alig lehet haladni a városunk bizonyos útjain, a dugók ideget rongálók, és üzemanyag pazarló világát éljük. És amikor végre hazaérünk, az autónknak nem találunk parkolóhelyet, vagy csak nehezen, esetleg távolabb az otthonunktól. Bár egy kis séta néha talán jó is, de este fáradtan haza érve nem éppen ilyen élményekre vágyunk.
A Márton utcai önkormányzati lakásokat magában foglaló ház története ismét rávilágít a súlyos és szomorú helyzetre. Történetesen arra, hogy Pécsnek évtizedek óta nincsen gazdája. Függetlenül attól, hogy milyen politikai erőcsoportosulás volt és van hatalmon, igazából a szereplőket nem érdekelte különösebben a város sorsa. Hiába volt és van városi főépítész, tervszerűségnek a nyomait sem lehet megpillantani. Talán az EKF előtti pár év volt az a fordulópont, amikor, ha van előrelátás, gondolkodás és gondoskodás, a városfejlesztés tervezett módon megindulhatott volna. A több mint 37 milliárd azonban elvakította a döntést hozok szemét, eltompította a gondolkodását. Amikor kiderült, hogy mely épületek fognak felépülni, és így tudottá vált, hogy mely belvárosi épületek fognak kiürülni, tehát már 2006 tájékán, el kellett volna indulni egy tervezésnek, történetesen annak, hogy az így felszabadult ingatlanokat miként hasznosítsák.
Pécs MJV 2025. 06. 19-ei közgyűlésének napirendi módosítása során a közgyűlés több képviselője nemmel szavazott a Fidesz-KDNP frakcióvezetőjének azon javaslatára, hogy az óvodapedagógusok bérét, a kormány által megállapított, és átutalt forrásának felhasználásával, a törvény által meghatározott mértékben, emeljék meg. A nevüknél nem egyszerűen csak sárgára váltott az ikon, hanem vérvörössé vált.
Egyszerűen érthetetlen. A forrás adott, törvényi kötelezettség áll fent, akkor miért az ellenkezés? Nézzük meg, hogy kik azok, akik nem óhajtották emelni a törvényesen megállapított illetményeket? Diplomás emberek. Az ilyen személyekre mondjuk, hogy értelmiségiek. Elvileg a társadalom „krémje.” Fogadjuk el, hogy így van. Ezért is nem értem egyszerű melós emberként, hogy ennek mi értelme volt? Amikor láttam a szavazás eredményét, munkás szívemet fekete gyászfátyol takarta be. Az utolsó munkahelyemen az igazgatónk azt mondta, a fizetés szent! Ezért mindig pontosan, utolsó fillérig mindenki megkapta a bérét a fizetés napján. A másik vezérelve volt; senkinek semmilyen köze nincsen a másik fizetéséhez. Aki ezután merészelt volna kutakodni, beosztástól függetlenül, azonnali elbocsájtásra számíthatott. Elkerülendő a kísértéseket, fizetés napján, a kifizetések idejére, átengedte az irodáját, ahova egyesével lehetett bemenni. Undorítónak tartom, ha bárki is azon csámcsog, és azon háborodik fel, hogy ki mennyi bért kap. Pénzt még nem osztottak el igazságosan amióta a világ a világ, és nem is fognak. Erre volt az igazgatónknak egy poénja: mindketten elégedettek vagyunk a fizetéssel. Ő az enyémmel, én az övével.