Október 6. nemzeti történelmünk egyik legtragikusabb eseményének napja. A 140 esztendeje történtekről a világ magyarsága évről évre megemlékezik.
E szörnyű napon lelte halálát az aradi vár udvarán az a tizenhárom honvédtiszt – egy altábornagy, tizenegy vezérőrnagy és egy ezredes –, akik, félretéve minden ellentétet, síkra szálltak a magyar szabadság megvédelmezéséért. Ami a mindenkori politikának sem addig, sem később nem sikerült, ők elérték, hiszen személyükben szimbolikusan egyesítették a nemzetet, vagyoni helyzettől, társadalmi állástól, rangtól, származástól és vallási hovatartozástól függetlenül.
A korban a magyar nemzet fogalmát a Magyar Szent Korona országaiban élő nemesség gyűjtőneveként használták, tekintet nélkül arra, hogy az illető fő-, közép- vagy kisnemes a magyar vagy más etnikumból származott. Azaz ezzel az értelmezéssel kirekesztették a nemzetből a népesség döntő többségét. A forradalom és szabadságharc e szemlélettel radikálisan szembefordulva a francia nemzeteszmét kívánta megvalósítani, amely ugyan szintén nem volt tökéletes, de a vagyoni arisztokrácia és a köznemesség mellett a nemzet részének tekintette a polgárságot is. Persze ehhez is egy forradalom kellett, mintegy 70 évvel korábban. Az aradi tizenhárom esetében nem számított, ki mely társadalmi „osztály” tagja, hiszen a gazdag nemesek sarjai éppúgy megtalálhatók voltak körükben, mint a polgárcsaládok gyermekei. Ha a társadalmi viszonyokat tovább vizsgáljuk, előtérbe kerül a nemzetiségi kérdés, amelyet sem 1848-49-ben, sem később, a dualizmus békekorszakában nem sikerült megoldani. A polgárságban és a vidéki népességben komoly törésvonalak húzódtak magyarok és nem magyarok, a mai értelemben vett többségi nemzet és a kisebbségek között. Ezt kihasználva az V. Ferdinánd király – I. Ferdinánd néven osztrák császár – helyett irányító kamarilla, azaz az udvari kegyencek, a saját önös érdekeiket előtérbe helyező tanácsadók és Ferdinánd édesanyja, Zsófia főhercegné a magyarokat gyűlölő horvát Josip Jelačić táborszernagyot Magyarországra küldték „rendet tenni”. Bizonyára mindenki előtt ismert azonban az 1848. szeptember 29-i Pákozd-sukorói csata kimenetele, arról viszont már általában kevés szó esik, hogy a horvát bán később komoly szerepet játszott a szabadságharc leverésében. Azt se felejtsük el, hogy az aradi vértanúkat a csata első évfordulóját követően kereken egy héttel végezték ki. Ha már itt tartunk, az időpont kiválasztása egyébként jelképes volt, hiszen 1848-ban ezen a napon, október 6-án lincselte meg a feldühödött bécsi forradalmi tömeg Latour gróf hadügyminisztert.
Visszatérve a nemzetiségi kérdésre, érdemes ezt az aradi tizenhárom vonatkozásában is megvizsgálni, ha már a nemzeti egység megteremtésére utaltam. Nos, a tizenhárom főtisztből mindössze négy volt szigorú értelemben véve magyar származású: Dessewffy Arisztid, Nagysándor József, Török Ignác és Vécsey Károly, míg négyen – Aulich Lajos, Lahner György, Schweidel József és Leiningen-Westerburg Károly – német felmenőkkel rendelkeztek. Poeltenberg Ernő osztrák volt, Knezić Károly horvát, Damjanich János pedig szerb nemzetiségű. Kiss Ernő és Lázár Vilmos erdélyi örmény családból származtak. Ha némileg bővítjük a kört, ide idézhetjük a lengyel Bem József és Dembinszky Henrik, valamint az angol Guyon Richárd alakját. Nem túlzás kijelenteni tehát: a szabadságért küzdő honvédek mellett a hadvezetés is nemzetközi szintű és összetételű volt.
A XIX. század közepén Hazánkban meghatározó volt a vallási hovatartozás. Ez a későbbi évtizedekben, különösen a századvégi egyházügyi törvények hatására sokat veszített ugyan a jelentőségéből, de ekkor, a szabadságharc idején még nagyon is fontos volt, ki mely felekezethez tartozónak vallja magát. A tábornokok ilyen irányú kötődéséről a pereikben hozott ítéletek is számot adnak. Talán nem meglepő, hogy többségük római katolikus volt, ketten – gróf Leiningen-Westerburg és Dessewffy – a lutheránus felekezethez tartoztak, a szerb Damjanich pedig az ortodox egyház tagja volt. Mindannyian ugyanazért az Istenért és ugyanazért a Hazáért áldozták életüket.
Sorsuk a világosi fegyverletétel után Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, az uralkodó, Ferenc József jóváhagyásával a Karl Ernst törzshadbíró által vezetett hadbíróság előtt dőlt el. Tizenegy személy esetében az ítéletet 1849. szeptember 26-án hozták meg, míg Kiss Ernőt és Vécsey Károlyt külön perben ítélték el még 21-én. Ernst hadbíró valamennyiükre kötél általi halálbüntetést szabott ki. Az ítéletet Julius Jacob von Haynau tárborszernagyhoz, Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felterjeszteni. Haynau végül négy személyt különös kegyelemben részesített, büntetésüket a katonához méltó golyó és lőpor általi halálra változtatta. Kiss Ernő altábornagy a szabadságharc alatt soha nem harcolt ténylegesen a császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császáriak előtt tették le a fegyvert – Dessewffynek egyébként korábban szabad elvonulást ígértek –, Schweidel József pedig csak a schwechati csatában harcolt a császáriak ellen, később adminisztratív beosztásokban szolgált, majd Pest városparancsnokaként jó szolgálatot tett a hadifogoly osztrák tiszteknek. A többieket, dacára magas rangú katona mivoltuknak, úgy akasztották fel, mint a közönséges bűnözőket. A vád esküszegés volt: „ellentétben a császári királyi hadseregbe való belépésükkor tett esküjükkel, illetve Lázár+ vádlott esetében a szolgálatból való kilépéskor kiállított kötelezvénnyel, hogy törvényes császárának és királyának csapatai ellen harcolni nem fog…”.
Az ítéletek kimondását, a kivégzések lefolyását, különösen azok sorrendjét részletes megfontolások alapján dolgozták ki. A császáriaknak a legtöbb bosszúságot Damjanich okozta, ezért őt akarták utolsónak hagyni, de Haynau személyes bosszúja folytán végül gróf Vécsey került a végső helyre. Török Ignác még azelőtt szívrohamot kapott, hogy a hóhér végezhetett volna vele. Reggel fél hatkor Lázár Vilmos ezredes, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokok féltérdre ereszkedve várták a golyó általi halált. Tizenkét katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd miután parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek. Egyedül Kiss Ernő maradt életben, a vállán érte a lövés. Három katona ekkor közvetlenül elé állt, és újra tüzeltek.
Reggel hat óra után a bitó alatt sorakozott fel Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly. A tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól. Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie. Ekkor állítólag Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét.
A kivégzés után a holttesteket elrettentésül közszemlére tették. Este az agyonlőtt főtiszteket a sáncárokban, a felakasztottakat pedig a vesztőhelyen földelték el. A kivégzettek ruhái törvény szerint a hóhért illették, ezért a kötél általi halálra ítélteket levetkőztették, testüket a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.
Ugyanezen a napon, a pesti Újépület udvarán halt vértanúhalált gróf Batthyány Lajos, a forradalom miniszterelnöke. Aradon végezték ki még augusztus 22-én Ormai Norbert honvédezredest. Szintén Aradon, golyó által lelte halálát október 25-én Kazinczy Lajos honvédezredes, Kazinczy Ferenc fia. 1850. február 19-én végezték ki Ludwig Hauk honvéd alezredest, Bem hadsegédét. Lenkey János honvéd tábornokot Damjanichékkal együtt ítélték halálra, de elhatalmasodó pszichés betegsége miatt kegyelmet kapott. Az aradi vár tömlöcében, elborult elmével hunyt el 1850. február 8-án.
Az igazak emléke legyen áldott!
E szörnyű napon lelte halálát az aradi vár udvarán az a tizenhárom honvédtiszt – egy altábornagy, tizenegy vezérőrnagy és egy ezredes –, akik, félretéve minden ellentétet, síkra szálltak a magyar szabadság megvédelmezéséért. Ami a mindenkori politikának sem addig, sem később nem sikerült, ők elérték, hiszen személyükben szimbolikusan egyesítették a nemzetet, vagyoni helyzettől, társadalmi állástól, rangtól, származástól és vallási hovatartozástól függetlenül.
A korban a magyar nemzet fogalmát a Magyar Szent Korona országaiban élő nemesség gyűjtőneveként használták, tekintet nélkül arra, hogy az illető fő-, közép- vagy kisnemes a magyar vagy más etnikumból származott. Azaz ezzel az értelmezéssel kirekesztették a nemzetből a népesség döntő többségét. A forradalom és szabadságharc e szemlélettel radikálisan szembefordulva a francia nemzeteszmét kívánta megvalósítani, amely ugyan szintén nem volt tökéletes, de a vagyoni arisztokrácia és a köznemesség mellett a nemzet részének tekintette a polgárságot is. Persze ehhez is egy forradalom kellett, mintegy 70 évvel korábban. Az aradi tizenhárom esetében nem számított, ki mely társadalmi „osztály” tagja, hiszen a gazdag nemesek sarjai éppúgy megtalálhatók voltak körükben, mint a polgárcsaládok gyermekei. Ha a társadalmi viszonyokat tovább vizsgáljuk, előtérbe kerül a nemzetiségi kérdés, amelyet sem 1848-49-ben, sem később, a dualizmus békekorszakában nem sikerült megoldani. A polgárságban és a vidéki népességben komoly törésvonalak húzódtak magyarok és nem magyarok, a mai értelemben vett többségi nemzet és a kisebbségek között. Ezt kihasználva az V. Ferdinánd király – I. Ferdinánd néven osztrák császár – helyett irányító kamarilla, azaz az udvari kegyencek, a saját önös érdekeiket előtérbe helyező tanácsadók és Ferdinánd édesanyja, Zsófia főhercegné a magyarokat gyűlölő horvát Josip Jelačić táborszernagyot Magyarországra küldték „rendet tenni”. Bizonyára mindenki előtt ismert azonban az 1848. szeptember 29-i Pákozd-sukorói csata kimenetele, arról viszont már általában kevés szó esik, hogy a horvát bán később komoly szerepet játszott a szabadságharc leverésében. Azt se felejtsük el, hogy az aradi vértanúkat a csata első évfordulóját követően kereken egy héttel végezték ki. Ha már itt tartunk, az időpont kiválasztása egyébként jelképes volt, hiszen 1848-ban ezen a napon, október 6-án lincselte meg a feldühödött bécsi forradalmi tömeg Latour gróf hadügyminisztert.
Visszatérve a nemzetiségi kérdésre, érdemes ezt az aradi tizenhárom vonatkozásában is megvizsgálni, ha már a nemzeti egység megteremtésére utaltam. Nos, a tizenhárom főtisztből mindössze négy volt szigorú értelemben véve magyar származású: Dessewffy Arisztid, Nagysándor József, Török Ignác és Vécsey Károly, míg négyen – Aulich Lajos, Lahner György, Schweidel József és Leiningen-Westerburg Károly – német felmenőkkel rendelkeztek. Poeltenberg Ernő osztrák volt, Knezić Károly horvát, Damjanich János pedig szerb nemzetiségű. Kiss Ernő és Lázár Vilmos erdélyi örmény családból származtak. Ha némileg bővítjük a kört, ide idézhetjük a lengyel Bem József és Dembinszky Henrik, valamint az angol Guyon Richárd alakját. Nem túlzás kijelenteni tehát: a szabadságért küzdő honvédek mellett a hadvezetés is nemzetközi szintű és összetételű volt.
A XIX. század közepén Hazánkban meghatározó volt a vallási hovatartozás. Ez a későbbi évtizedekben, különösen a századvégi egyházügyi törvények hatására sokat veszített ugyan a jelentőségéből, de ekkor, a szabadságharc idején még nagyon is fontos volt, ki mely felekezethez tartozónak vallja magát. A tábornokok ilyen irányú kötődéséről a pereikben hozott ítéletek is számot adnak. Talán nem meglepő, hogy többségük római katolikus volt, ketten – gróf Leiningen-Westerburg és Dessewffy – a lutheránus felekezethez tartoztak, a szerb Damjanich pedig az ortodox egyház tagja volt. Mindannyian ugyanazért az Istenért és ugyanazért a Hazáért áldozták életüket.
Sorsuk a világosi fegyverletétel után Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, az uralkodó, Ferenc József jóváhagyásával a Karl Ernst törzshadbíró által vezetett hadbíróság előtt dőlt el. Tizenegy személy esetében az ítéletet 1849. szeptember 26-án hozták meg, míg Kiss Ernőt és Vécsey Károlyt külön perben ítélték el még 21-én. Ernst hadbíró valamennyiükre kötél általi halálbüntetést szabott ki. Az ítéletet Julius Jacob von Haynau tárborszernagyhoz, Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felterjeszteni. Haynau végül négy személyt különös kegyelemben részesített, büntetésüket a katonához méltó golyó és lőpor általi halálra változtatta. Kiss Ernő altábornagy a szabadságharc alatt soha nem harcolt ténylegesen a császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császáriak előtt tették le a fegyvert – Dessewffynek egyébként korábban szabad elvonulást ígértek –, Schweidel József pedig csak a schwechati csatában harcolt a császáriak ellen, később adminisztratív beosztásokban szolgált, majd Pest városparancsnokaként jó szolgálatot tett a hadifogoly osztrák tiszteknek. A többieket, dacára magas rangú katona mivoltuknak, úgy akasztották fel, mint a közönséges bűnözőket. A vád esküszegés volt: „ellentétben a császári királyi hadseregbe való belépésükkor tett esküjükkel, illetve Lázár+ vádlott esetében a szolgálatból való kilépéskor kiállított kötelezvénnyel, hogy törvényes császárának és királyának csapatai ellen harcolni nem fog…”.
Az ítéletek kimondását, a kivégzések lefolyását, különösen azok sorrendjét részletes megfontolások alapján dolgozták ki. A császáriaknak a legtöbb bosszúságot Damjanich okozta, ezért őt akarták utolsónak hagyni, de Haynau személyes bosszúja folytán végül gróf Vécsey került a végső helyre. Török Ignác még azelőtt szívrohamot kapott, hogy a hóhér végezhetett volna vele. Reggel fél hatkor Lázár Vilmos ezredes, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokok féltérdre ereszkedve várták a golyó általi halált. Tizenkét katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd miután parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek. Egyedül Kiss Ernő maradt életben, a vállán érte a lövés. Három katona ekkor közvetlenül elé állt, és újra tüzeltek.
Reggel hat óra után a bitó alatt sorakozott fel Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly. A tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól. Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie. Ekkor állítólag Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét.
A kivégzés után a holttesteket elrettentésül közszemlére tették. Este az agyonlőtt főtiszteket a sáncárokban, a felakasztottakat pedig a vesztőhelyen földelték el. A kivégzettek ruhái törvény szerint a hóhért illették, ezért a kötél általi halálra ítélteket levetkőztették, testüket a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.
Ugyanezen a napon, a pesti Újépület udvarán halt vértanúhalált gróf Batthyány Lajos, a forradalom miniszterelnöke. Aradon végezték ki még augusztus 22-én Ormai Norbert honvédezredest. Szintén Aradon, golyó által lelte halálát október 25-én Kazinczy Lajos honvédezredes, Kazinczy Ferenc fia. 1850. február 19-én végezték ki Ludwig Hauk honvéd alezredest, Bem hadsegédét. Lenkey János honvéd tábornokot Damjanichékkal együtt ítélték halálra, de elhatalmasodó pszichés betegsége miatt kegyelmet kapott. Az aradi vár tömlöcében, elborult elmével hunyt el 1850. február 8-án.
Az igazak emléke legyen áldott!
Váczi Márk
